CyberPress.Sopron

Amikor „DI" kitűnő cikkét elolvastam a kórházak financiális helyzetéről, lényegében egy és ugyanazon „Divina Commedianak" a nézője maradtam, ami az egyes országok kereseti viszonyaihoz, életszínvonalához és politikai, valamint társadalmi helyzetétől függően más és más szinten ugyan - de lényegében azonos bombatölcsérben leledzik, és csak idő kérdése, mikor fog felrobbanni. A gyújtózsinór a bürokrácia kezében van.

Az ügyvédi manipuláció ebben a szférában nem új; már szakállas vicc is van róla. Két haver egy autóbaleset után összetalálkozik a kórház kijáratánál.

Az egyik:
- Hogy vagy? Rég láttalak!
- Az orvosom szerint jól vagyok, de az ügyvédem szerint még nagyon beteg...

1989-ben sietős utamon orrom előtt hirtelen megállt egy kocsi. Bármilyen erővel fékeztem, első lökhárítóm megérintette a veszteglő Ford hátsó ütközőjét. Vezetője is, én is egyedül voltunk a kocsikban, kiszálltunk, körüljártuk az autókat. Semmi. Egy karcolás sincs egyiken sem.

- Na jó, akkor menjünk... - így én, és be akartam szállni a kocsimba
- Nem lehet - tiltakozott a másik - nem az én kocsim, ki kell hívni a rendőrséget

Kihívtuk. Felvette a jegyzőkönyvet. Megkérdezte a „károsultat":

- Van valami panasza?
- Igen, fáj kicsit a fejem!
- Ugyan, menjen már - mondtam dühösen.
- Miért, - kérdezte a rendőr -, maga nem hallott még arról, hogy valaki fél órával a baleset után sokkot kapott és meghalt?
- Csakhogy itt nem volt baleset! - mondtam határozottan.

Szétszéledtünk. Telt múlt az idő, már el is felejtettem az egészet. Pontosan egy nappal az esettől számított 3 év előtt, tehát az ügy elévülése előtt egyetlen nappal, hivatalos bírósági idézést kézbesítettek ki nekem, amiben őkelme, tartós munkaképtelenségére hivatkozva, ami a baleset okozta fejfájás miatt volt, biztosítómtól 100.000 dollárt, tőlem 20.000-et követelt. Mint később kiderült, az ipse évek óta abból élt, s nem is rosszul, hogy évente 2-3 alkalommal megrendezett ilyenfajta balesetet. Az ügy vége az lett, hogy hónapok múltán biztosítóm megunta a tengeri kígyó szerű huzavonát, és 17.000 dollárt fizetett neki. Illetve „kiegyezett" vele...

A biztosítási csalások csak egy részét képezik az egekbe szökkenő, minden kontroll alól elszabadult árakon dolgozó egészségügyi ellátás költségeinek, amikből az orvosok és ápolók részesülnek legkevésbé. A másik, ugyancsak tűrhetetlen jelenség a gyógyszerárak és műtéti eljárások árainak emelkedése. A gyomorfekélyt újabban kordában tartó Prilosec egyetlen tablettája 1000 forintba kerül egyes országokban, és aki rá van utalva, napjában legalább egyet bevesz belőle! Egy nem létfontosságú, egyszerűbb műtét számláját kaptam meg néhány hónappal ezelőtt, ahol még csak el sem altattak, és harmadnap elhagyhattam a kórházat. A számla 11.000 dollár volt, azaz jócskán 2 és fél millió forinton felüli, s noha a „biztosító" fizette, nem hittem a szememnek és a számla tételekre lebontását kértem. Attól sem lettem okosabb. A sebész „csak" 3500 dollárt kapott a mintegy 50 perces munkáért, a többi kötszerekre, vegyszerekre, asszisztenciára s mindenfélére ment el. Dr. DI megemlíti cikkében hogy a nyugati kórházi személyzet a magyarországinak húszszorosát keresi. Hozzátenném: és a kiküldött számlák is húszszorosak!...

Egy csónakban evezünk, világszerte!

Mire való hát egy „közéleti magazin", pláne az Interneten, ahol tapasztalatom szerint a világ minden táján élő hazánk fiai olvassák? Egy ésszerűen és sohasem túladagolt szórakoztatás mellett a problémáinkkal való szembenézés, a láthatatlan hidak és összefogás keresése, ami erkölcsi, sőt gyakran konkrétumokkal is jelentkező támogatás a magyarság speciális gondjait illetően.

Akkor - és csakis akkor - van értelme és létjogosultsága, sőt megalapozott igénye a közéleti szervek támogatásának, ha nem egyvalaki vagy egyvalakik lokálpatrtiotikus játékszere, hanem perspektívikusan széles alapokon épül bele az általános tájékoztatás újszerű „hálójába".

Pagony Lajos