|
Gondolatok egy hangverseny kapcsán
Gondolatok egy hangverseny
kapcsán
"Ó, barátaim, ne ezeket a hangokat! énekeljünk kellemesebb,
örömteljesebb dalt." - szólít Schiller Örömódája. E szavakat
évszázadokkal ezelőtt írta le a német költő, de a ma embere is így
kiálthat a napi zűrzavar közepette. Zajos világban élünk, de
szükségünk van az "örömteljesebb" hangokra. S ritkán van alkalmunk
ilyet hallani.
Ebben az értelemben különleges esemény volt Sopronban 1998. május
13-án este a Magyar Művelődés Házában. A Szombathelyi Szimfonikus
Zenekar és a Magyar Állami Énekkar előadásában hangzott fel Beethoven
IX. szimfóniája. Az est szólistái: Felber Gabriella - szoprán,
Wiedemann Bernadett - alt, Wendler Attila - tenor és
Rácz István - basszus. Cristian Florea, román származású
spanyol karmester vezényelt.
A IX. szimfóniáról nehéz bármit is írni, hiszen a zene magáért beszél,
a dallamok ismerősen csengenek a zenebarátok fülében, s az Örömóda
dallamát még az is el tudja fütyülni, aki egyébként botfülűnek tartja
magát. Ki gondolná, hogy ezt az egyszerű dallamot Beethoven
évtizedeken át kereste? Már 23 éves korában, bonni tartózkodása alatt
megismerte Friedrich Schiller An die Freude (Az örömhöz) című
költeményét, s annyira megragadta, hogy elhatározta, megkeresi a
DALLAM-ot. Húsz év múlva, utolsó szimfóniájának utolsó tételében,
halála előtt néhány évvel valósította meg régi álmát. A bemutató
előadást a már teljesen süket zeneszerző maga "vezényelte", s a valódi
karmester a háttérből ütötte a taktust. Ennek ellenére óriási sikert
aratott a mű.
A közönség először nem értette, mit keresnek énekesek és a kórus a
színpadon, hiszen a korabeli szokás szerint a szimfónia egy négy
tételes zenekari mű, a tételek sorrendje szigorúan meghatározott:
általában gyors első tétel lassú bevezetővel, dalszerű lassú tétel,
menüett, illetve később scherzo, majd egy lendületes zárótétel
(finálé). A különc természetű zeneszerzőnél a két középső tétel
felcserélése már nem okozott nagyobb megrázkódtatást, az emberi hangok
megszólalása a szimfóniában azonban megdöbbentő erővel hatott. S így
hat ma is, valahányszor felhangzik a IX. szimfónia a
koncerttermekben.
A soproni előadáson is megszületett ez az élmény. Ritkán hallhatunk
ilyen monumentális művet élő előadásban. A közreműködő művészek
megküzdöttek a darabért: nemcsak az aznap esti nagy hőség, hanem a
szűkös hely is nehezítette munkájukat. Talán a nagy meleg miatt nem
sikerült tökéletesen megoldaniuk a fúvósoknak a harmadik tétel
szólóállásait? Vajon mi lehetett az oka, hogy bizonyos kényesebb
állásokban a zenészek néha egyedi tempókat választottak? Az akusztika
hiányosságainak rovására írhatjuk, hogy a dinamikai különbségek nem
mindig voltak eléggé markánsan elkülöníthetőek? Ezekre a kérdésekre a
koncert minden egyes hallgatója más és más választ adhatna, s lehet,
hogy csak a "vájtfülű" szakembert zavarták ezek az "apróságok". Az
előadás során egyre inkább érzékelhető volt a zenészek és a közönség
kifáradása, praktikus lett volna egy rövid szünetet beiktatni a
negyedik tétel előtt. Természetesen nincs olyan hangverseny, melyben
ne találhatnánk hibát, hisz a stúdiókban gondosan bekevert CD-k a
"tökéletes" előadáshoz szoktatnak -, de ott a zenei élmény elmarad.
Ezért mindenképpen nagy dolognak tartom a IX. szimfónia előadását itt,
Sopronban. A koncertnek voltak olyan megkapó pillanatai, melyekért
érdemes még a huszadik század végén is zenével foglalkozni,
hangversenyt adni, s hangversenyt hallgatni: az első tétel sokat ígérő
piano kezdete, a második tétel kiváló tempóválasztása és karaktere, s
a fináléban a csellószólam szólója, ahogy "rátalált" az elveszett
dallamra.
Kár, hogy Sopronban, 1998-ban ez csak félházat vonzott...
Benyovszky Imre
Fotó: Németh Péter
|