CyberPress.Sopron

A szó szegénysége és gazdagsága

Grafika: D. Hoffer Erzsébet
Jn 20.1-9 A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.
Mária Magdolna az, aki a sír látogathatóságának utolsó, harmadik napján kora reggel már a sírnál van. (Azzal a ragaszkodó szeretettel keresi a Mestert, ahogyan csak egy páciens keresheti az orvosát, beteg a pszicháterét, vagy mostanság üzletember a pszichológusát. Nélküle nem létezik, és ez az érzés könnyen félreérthető: félre is értik, és ezt botrány-közeli formákban meg is fogalmazzák. Pedig a Rabbóni-val kertész alakban való találkozáskor elhangzik a "noli me tangere": Jézust feszélyezi a róla leválni testileg sem akaró tanítvány, és vonakodik attól az érintéstől, mely már egy más típusú testnek szól.)
Észreveszi(k) (Mária talán nem is egyedül volt) az üres sírt és rohan a tanítványokhoz.
Azok szinte versenyt futnak az immár nyitott sírhoz, és a fiatalabb "győz". Egy pillantást vet a sírba, felfogja a látványt, és előreengedi Pétert, aki "leltároz": látja az üres sírt, a leplet, a fejkendőt és gondol valamit. Közben belép a fiatal János, meglátja ugyanezt a helyzetet, de itt nem áll meg, hanem a helyzetet továbbgondolva látja a tárgyakon és a nem látható testen kívül azt is, hogy mi történt, és hisz.
Mindez nem a fantáziadús utókor műve, hanem a görög nyelv szókincs-gazdagságából ránk hagyományozott ismeret. A látni (blepein), a látni és gondolni valamit (teorein) és az átlátni, tudni valamit (horaó) a magyar nyelvben nem különíthető el egyetlen jelentés különböző szóalakjaival. A tanítványoknak, akik a szó második-harmadik formájával látnak, nincs itt tovább mit keresni, visszamennek. Mária, aki néz, csak néz, még marad, és csaknem elnézi a kertésznek hitt Mestert.
Vajon milyen a mi látásunk? El tudunk-e szakadni a kétségtelenül sokkoló üres sír látványától? Van-e olyan belső elképzelésünk, mely súrolja a hit határait, vagy a megingathatatlan bizonyosság látásával hisszük és tudjuk: feltámadott!
Ez minden húsvét alapvető kérdése, mely végigkísér életünkön, sőt tovább. Különös szerepjáték, ahol valakivel azonosulni kell húsvét vigíliáját követően, és valamiben meg kell maradni, vagy átlépni egy másik kategóriába az évek folyamán.
Segíthet a 2000 év, segíthet-ronthat a másként látó közösség, de dönteni csak akkor kell, amikor megáll mögöttünk is a Kertész, és nevünkön, a csak az általa ismert nevünkön szólít.

-DI -