CyberPress.Sopron

A Holocaust soproni emléknapján

Illusztráció: D. Hoffer Erzsébet
Mk 5.21-43 Amikor Jézus a bárkával ismét átért a túlsó partra, a tó partján nagy tömeg sereglett köré. Ekkor jött egy Jairus nevű férfi, a zsinagóga elöljárója, s mihelyt meglátta, lába elé borult, és igen kérte: „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen.” El is ment vele. Nagy tömeg kísérte, ott tolongtak körülötte. Volt ott egy asszony, aki már tizenkét éve vérfolyásban szenvedett, és sokat kiállt az orvosoktól, mindenét rájuk költötte, de semmi javulás nem mutatkozott, inkább romlott az állapota. Hallott Jézusról, azért átfurakodott a tömegen, és hátulról megérintette a ruháját. Így gondolkodott magában: „Ha csak a ruháját érintem is, meggyógyulok.” Rögtön meg is szűnt a vérfolyása, érezte testében, hogy meggyógyult. Jézus nyomban észrevette, hogy erő ment ki belőle. A tömeghez fordult: „Ki érintette meg a ruhámat?” Tanítványai ezt válaszolták: „Látod, hogy tolong körülötted a tömeg, mégis kérdezed: Ki érintett meg?” De ő körülnézett, hogy lássa, ki volt az. Az asszony félve, remegve - mert hisz tudta, hogy mi történt vele - előlépett, leborult előtte, és őszintén bevallott mindent. Ő megnyugtatta: „Leányom, hited meggyógyított. Menj békével, és maradj egészséges!” Még beszélt, amikor a zsinagóga elöljárójának házából jöttek és közölték: „Meghalt a lányod. Minek fárasztanád tovább a Mestert?” A hír hallatára Jézus így bátorította a zsinagóga elöljáróját: „Ne félj, csak higgy!” Péteren, Jakabon és Jánoson, Jakab testvérén kívül senkinek nem engedte meg, hogy vele menjen. Amikor odaértek az elöljáró házához, nagy sírást-rívást, sok siratót, jajgatót találtak ott. Bement, s így szólt hozzájuk: „Mit lármáztok itt, mit sírtok? A kislány nem halt meg, csak alszik.” Erre kinevették. Ő azonban mindenkit kiküldött, maga mellé vette a gyermek apját, anyját, s kísérőivel együtt bement abba a helyiségbe, ahol a kislány feküdt. Megfogta a kislány kezét, s így szólt hozzá: „Talita kum”, ami annyit jelent: „Kislány, parancsolom, kelj föl!” A kislány fölkelt, és elkezdett járkálni. Tizenkét éves lehetett. A nagy csodálkozástól azt se tudták, hová legyenek. De ő szigorúan meghagyta nekik, hogy senki se tudjon a dologról, aztán még figyelmeztette őket, hogy azonnal adjanak a kislánynak enni.

Mintha a sci-fi 2000 év előtti formáját látnánk magunk előtt! Erő megy ki belőle. Az emberileg változtathatatlan megváltozik, újraéled, "Maradj egészséges!" (Új fogalmazásban: legyen veled az erő!) Furcsa egy világban élünk. Mindent közöl, csak éppen egy kicsit újrafogalmaz, egy kicsit ködösít, egy kicsit egészen másként. Ilyen a valóság, vagy a vágy hangja szól csupán a falanszteri űrben?

Milyen szimpla is lehetne a környezetünk! Kiszámítható: a jók élnek és gyógyulnak, a rosszak pedig meghalnak, esetleg el is pusztítják őket. Mi meg tudnánk tenni, ugye? A dolog aktuálisabb, mint hinnénk! A soproni zsidóság elhurcolása 56. évfordulóján látjuk, hogy a dolog ilyen módon nem működik. Jók és rosszak egyformán hullanak (ők akkor több, mint másfélezren csak innen, a városból), bűnösen és ártatlanul. Azóta is Isten elé járulnak a zsinagóga elöljárói, most már a hívő világgal együtt. Bátorítják egymást és közösen félnek: Mit szól az Úr, ha megszólítják? „Halálán van a lányom. Gyere el, tedd rá kezedet, hogy meggyógyuljon és éljen!” Lesz-e új holocaust vagy csak egyéni pusztulások milliárdjai? Mert Isten szuverén, s hogy ezt még fokozza, dolgait az egyszerűekkel közli, majd az okosak dadognak róla esetleg egy újság hasábjain, de nincs, aki megmagyarázná.
Az ilyen szintű létkülönbség túl van a megmagyarázhatón. Hallgatni róla nem lehet, ahogyan nem lehet az Úr tetteiről sem, de ki kell beszélnünk magunkból azt is, amit nem tett meg, amit látszólag hagyott, amihez csak a zsoltárok és Jób szavai - nekünk, keresztényeknek még Krisztus szavai a kereszten - méltók.
Az evangéliumban is az együttlét és elhagyatottság két szintjén zajlik a történet: Isten szintjén, aki engedi a betegséget és szuverén módon gyógyít, ha akar, halott voltunkból feltámaszt, ugyanakkor emberi szinten, aki szenved, megalázzák, kétkedik és reménykedik, földre sújtják, majd felemelkedik, fájdalmában sír, majd örömkönnyeket hullajt.
Legyünk őszinték! Még az emberi lét sem magyarázható meg mindenre kiterjedő módon. Nem lehet, hogy tényleg ezen a ponton kapcsolódik leginkább az Istenhez az ember: ott, ahol a szó elhallgat?
Az evangélium zsidó története legyen alkalom a bocsánatkérésre Istenhez, aki felkelti napját mindenkire, és akinek gondja van népére, ránk is, akik valamilyen módon, de a bűnökön át pusztítjuk Istent is és egymást is. Isten jóvá teheti, amit mi mulasztottunk. Isten - miután bocsánatkérésünket meghallgatta - ma sem biztos, hogy többet mond annál, mint amit hallottunk: "Ne félj, csak higgy!"
- DI -