|
Belső rend és világi "rendetlenség" Az evangélium üzenete 2000.09.17.
Az evangélium üzenete 2000.09.17. Mk 8.27-35 Ezután Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „A Messiás vagy.” A lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról beszélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz mögém sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen."  Az embert
alapvetően meghatározó dolgok közé tartozik, hogy mi van benne.
Meghatározza minden cselekedetét, az emberekkel való viselkedését,
irányultságát: megtisztítja vagy beszennyezi létét - a külső
körülményektől sok tekintetben függetlenül.
Mi az ember belső tartalma? A világnézet szóval szoktuk kifejezni, de ennél sokkalta több, mert mi azokról beszélünk - és Jézus is azokról beszél -, akik a világot rendként, egy felső rendezői elv gyakorlati következményeként fogadják el. Ez a belső rend, elhatározottság a keresztényeknél az a kérdés, amit Jézus kérdezett a tanítványoktól: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Az erre a kérdésre adott felelet kötelezettség egyben, melynek következményei már közvetlenül, nagyon is bőrünkön tapasztalhatók. Isten dolgaival törődni akkor kell, ha elfogadtuk Őt (akkor is kénytelenek vagyunk, ha tagadjuk létét). A gyakorlati válasz teszi hihetővé, követhetővé, példaképpé vagy nevetteti ki a Krisztus-követőt. Isten dolga pedig a Földön a kereszt hordozása, ezzel kell törődni. Ronda egy feladat, nem "modern", együtt jár a kinevetéssel, a hálátlansággal, az elárultatással, a megjósolt üldöztetéssel ("Ha engem üldöznek, titeket is..."), a kereszt cipelésével. Egy kicsit önáltatás, bár van igazság benne, hogy minden nap csak úgy lehet felvenni a keresztet, ha este lerakjuk. Tehát az éjszaka órái - ígérik sokan - lehetnek nyugodtabbak. Kár tagadni azonban, hogy eljönnek az éjszakák, amikor nem lehet lerakni a keresztet, mert már kezünk-lábunk odaszegeztetett, és nem marad más, csak az önmagunk megtagadása. Aki bármilyen keresztet felvesz, az megtagadja magát, mert az ember alapvetően nem ilyen. Az hülye, aki keresi a keresztet és azt mondja: még, még... Az igazi ember menekül a kereszt elől, szeretne anélkül élni, de nem lehet. Senkinek sem lehet, de a kereszténynek biztosan nem, mert minden Krisztus-követés valamilyen módon a meghívással kezdődik és kevés kivétellel a kereszten végződik. Mesteréhez hasonlóan a keresztény lehajtja a fejét. Ez a befejezés víziója vagy dimenziója. Hitünk egyik sarkalatos tétele, hogy személyre szabott és nem túldimenzionált kereszt alatt élünk. Van, hogy ezt nem érezzük igaznak. Néha elérünk a határra, a kibírhatóság határára, aztán mégiscsak elvisszük, elcipeljük botladozva estig: és kezdődik a teremtés következő napja, ahol a keresztek is beépülnek a világ rendjébe és szépségébe - nem is akárhogyan. Nem csak a hegyek csúcsán, nem csak a templomok tetején, hanem az utcán és otthon, minden sarkában a szépnek teremtett Földnek. Hogy ez szebbé vagy jobbá teszi? Ennek mi már nem feltétlenül élvezői, de a Mester utódai vagyunk, ez a belső, ami a bevezető gondolat volt, az Istent hordozó vagy eltaszító ember környezetének feltétele. „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” - DI - |