CyberPress.Sopron

Miből épül az örökkévalóság?

Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Mk 12.38 Tanítás közben ezt a figyelmeztetést adta: „Óvakodjatok az írástudóktól! Szeretnek hosszú köntösben járni, és szeretik, ha nyilvános tereken köszöntik őket. Szívesen elfoglalják a zsinagógában és a lakomákon a főhelyeket. Felélik az özvegyek házát, közben színleg nagyokat imádkoznak: annál szigorúbb ítélet vár rájuk.” Ezután leült szemben a kincstárral és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be. Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését.”
Szeretném elkerülni az írástudók sorsát! Szeretnék feltűnés nélkül élni, köszöntetlen maradni, meghúzódni a hátsó-oldalsó sorokban! Szeretnék többet imádkozni, tettekben és elmélkedésben egyaránt.
Közben pedig a korral és valamiféle nyilvános kötelező szerepléssel együtt rámzuhan az ismertség terhe, ("Benne volt ám az újságban, rádióban!"). Nyilvánvalóan véleményt várnak apró és nagy dolgokban.
Pedig van rossz az ismeretlenségben is. Kegyetlenül kettősen viselkedik a világ, ha ismer, ha nem ismer bennünket. Löktek félre engem is fiatalok, fenyegetett engem is autós, amióta pedig beköszöntött a névtelenek uralma (levelezőlisták, SMS üzenetek, de vegyük akár a nyilvános vagy rádiótelefonokat), mindenki megtalálja a saját valós vagy vélt ellenségét és a módot, ahogyan a legtöbb kárt okozhatja neki. Hol van az a kevés jó, amit bármely kormány tenni tudott (tudot tenni?) értünk, ezek romboló hatásához képest?
Hogyan magyarázzam meg, hogy nekem csak szerencsém volt? Hogy olyan embereket, barátokat fogtam ki, akik a gyermekkoromtól belém táplált elveket vitték végig talán a legnehezebben kezelhetőség korában. Semmi újat nem találtam fel, nem voltam hős, nem vagyok követendő példa. Amit én csinálok, azt sok-sok embernek természetes egyszerűséggel a maga módján ugyanúgy kellene csinálnia! Csak továbbadom a hagyományt, amit megőrzésre és továbbításra kaptam. Mindenben előttem jártak, magam a szellemi igyekezetben és a kor szorításában csak próbálok utánuk kullogni. (Hányszor nevezett Doki pancsernak, és magyarázott el dolgokat, amiket tudnom illett volna.)
Nagyon sok dologban voltam sikertelen: soha nem tudhattam magaménak a szegény özvegy lelkületét, a tökéletes ön- és sorsátadást. Ma is vannak félt pillanatok az életemben.
A történet nem beszél az özvegyről tovább. Nem tudom, meglett-e az aznapi lisztje, olaja, vagy éhenhalt, mint ma is annyian - statisztikailag pontosan kiszámolják! - a világon. (Ennyire komoly a "mindennapi kenyér"!) Félek a szegénység és betegség okozta szenvedéstől, noha ebben is barátaim lehetnének a sajnos egyre szaporodó példák.
Kedves Barátom! Nem biztos, hogy együtt kell járnunk, hogy találkozásnál szertartásosan kell művelni az üdvözlést. Ha pedig mindketten ugyanazt a törvényt követjük, akkor is távol taszíthat egy hullám, egy külső-belső szélroham, ám előbb-utóbb úgyis kikerülhetetlenül egymás mellé sodor - mint két cseppet -, a végeláthatatlan folyam vagy óceán.
- DI -