|
Az őszinteség tábortüze Két hét csoda (32.rész)
Gyors tüzelőszedés, majd vacsora következik. Karcsi bá Imrével tárgyal: még egyszer megbeszélik a mai tábortűz programját. Mert terv szerint ma már a komolyabb rész fog dominálni. Persze azért nem kesergünk ma sem. A tűzgyújtás után végigénekeljük a táborban tanult énekeket. Egészen komoly kis készlet. Komolyak és derűsek kb. egyforma mennyiségben. Aztán nekiállunk, hogy megtanuljuk a tábori búcsú-éneket. Nagyon szép dallamú, komoly, majdnem megható szövegű. Már nap közben is addig furulyázta, szájharmonikázta a fiúk fülébe, hogy a dallamot öntudatlanul is bevették. A szöveg meg kézben van, tehát hamarosan közösen csendül fel az ének. Búcsút int a tűz, halkan jő az éj. A Dvorak szimfónia dallama megfogja a lelkeket, egy pillanatra előre veti árnyékát az utolsó tábori nap és a holnapi utolsó tábortűz. Önkéntelenül is melegebb és komolyabb lesz a hang. Amikor aztán már jól megy az ének, Karcsi bácsi elmondja, hogy régi-régi tábortüzeknél az volt a szokás, hogy így, a tábor vége felé csináltak egy tábortüzet az őszinteség szellemében. Ezen a tábortűzön mindenki és mindenkinek megmondhatta, amit akart és senkinek sem szabadott megsértődni. Ajánlja, hogy tegyük mi is ilyenné ezt a mai tábortüzet. A fiúk kapnak az ajánlaton, persze először csak tréfából, hiszen remek muri lesz itt, ha beolvasunk egymásnak. Karcsi bácsi azonban nem ereszti el a gyeplőt és nagyon határozottan kijelenti: csak akkor lehet szó az őszinteség tábortüzéről, ha valóban nagyon komolyan vesszük, ha mindannyian tanulni akarunk belőle és ha segíteni akarunk egymáson. Ez hat. A fiúk egyöntetűen belemennek az ajánlatba és most elkezdődik egy majdnem óra hosszat tartó okos, kömoly, csendes beszélgetés. Karcsi bácsi sorra veszi a fiúkat, úgy, ahogyan éppen a tűznél fekszenek vagy ülnek és először ő mondja el, mi tetszik bennük, mi nem. Végül felveti a kérdést: ki akar még mondani valamit? .  Rólunk szól a tábortűz Dönci ül mindjárt balról. Tetszett benne a tábori élet alatt, hogy bár sokan féltek tőle, egyáltalán nem volt visszahúzódó és extra, nem volt terhére senkinek, hanem ügyesen, derűsen, sok szeretettel beilleszkedett a tábor életébe. Karcsi bácsinak eszébe jut Dönci kisfiús, meleg hűsége, ahogyan szinte árnyékként követte őt mindenhova. Igen sok örömet tud árasztani maga körül, hogyha elhagyja az otthoni kiismerhetetlen különcségeket és meggondolja, hogy mindig emberek, testvérek, jóbarátok között van, akik mást érdemelnek tőle. Tetszett Dönciben, hogy végig írta a naplót és fáradhatatlanul segített, ahol szökség volt rá. Ő volt a tábor egyik nagyon kellemes meglepetése…Nem tetszett, hogy elég önállótlannak mutatkozott. Sokszor kellett neki segíteni egészen apró dolgokban is. Odahaza többször kell neki megtenni olyan apróságokat, amelyeket eddig bizonyára anyu tett meg helyette: cipőpucolás, ruhakefélés, holmik elrakása, körömtisztítás…A fiúk helyeslik Karcsi bácsi megállapításait. Sőt Röfi, aki pedig leginkább ellenezte odahaza Dönci eljövetelét, Röfi kiemeli, "milyen rendes srác lett ebből a Dönciből, amíg itt voltunk". Dönci szélesen mosolyog, szólni akar, de magáról nem beszélhet senki… Pálkövit úgy kell kiemelni a pokrócból, hogy láthatóvá váljék. Pistiben az tetszett, hogy hazai szokása ellenére sohasem nyafogott. Néha egészen komoly munkánál, megerőltetésnél is tudott jókedvűen, frissen a többiekkel tartani. Megszerettette magát mindenkivel és kedves kisfiús magatartása különös színt adott a tábornak. Imre külön kiemeli Pisti stramm, gyors engedelmességét: legfeljebb egy helyes grimaszt vágott, de ellentmondás nélkül mindent megtett. Nem tetszett benne, hogy a renddel nagyon hadilábon állt. Ő fizette a legtöbbet az elveszett, elhagyott tárgyakért. Fogmosásra, körömtisztításra, fésülködésre, rendes felöltözködésre sokat kellett figyelmeztetni. Odahaza anyunak sokkal nagyobb önállóságra kell nevelnie Pistit. Ő, bár csak negyedikes, elég ügyes, hogy saját magát, okos irányítással, ellássa, sőt odahaza segíteni is tudjon. A táborban sokat javult ilyen téren, de nem szabad elhagynia…Miki megemlíti, hogy amikor Pisti látszólag szemtelenkedett a nagyobbakkal, akkor se lehetett megharagudni rá, mert viselkedése soha nem volt bántó és tudott kibékülni is… (Kép- és szöveggondozás) -DI- |