|
Hogy megtehetjük még - nem is olyan természetes...!
Lombhullató október, ködnevelő november
Hogy megtehetjük még - nem is olyan
természetes...!
Lombhullató október, ködnevelő
november
Illusztráció: D.Hoffer Erzsébet
Kopárak a faágak.
Most, ősszel elég egy kis szellő, és tömegével szállingóznak
lefelé a falevelek: lejárt az idejük.
 Persze olyan is
akadt szép számmal, amit idő előtt, zölden letépkedtek. Néhány fát
pedig ilyen-olyan kór támadt meg, s a levelek elszíneződve,
összetöpörödve - dolguk végezetlenül - lehullottak.
"Lombhullató október, ködnevelő november..." - sorolja a
gyermekvers a hónapokat.
- De miért? Miért van így? - kérdezi a kisfiam.
- Miért?...Hát, mert...mert így természetes. A természet rendje,
hogy lehullanak a levelek.
A természet rendje, hogy sorban elhagynak minket, akiket
szerettünk, becsültünk.
Természetes az is, hogy egyre kopárabbnak érezzük nélkülük...
De mikor rájuk gondolunk, a köd nő-e bennünk? A nyálkás, a szürke,
amiben egyre kevésbé látunk és egyre inkább félünk...
Mindannyian kimegyünk majd a temetőbe és gyertyát gyújtunk. A
novemberi ködöt átvilágítja, átmelegíti a sok kis láng.
Félelemeink, aggodalmaink sötétjén talán átfénylik a hit, a
remény, a szeretet világossága.
Úgy képzelem a Halottak napját, mint ahogy búcsúzáskor a
vonatablakra tesszük az ujjunkat: az utazó belülről, az itthon maradó
kívülről. Üzenünk egymásnak gondolatban.
Mi olyasfélét: jó, hogy itt voltál, nem felejtünk, szeretünk, ha
el is mész...
Van valakim odaát. Mintha mindig ezt üzenné: "csak egy a halottak
napja! (S engem már könnyű szeretni.) Szeressétek nagyon azokat,
akiket még itt lehet!. Mondjátok meg, símogassátok meg, segítsetek
neki, etessétek, itassátok azt, aki még veletek van!"
Most, hogy itt van még, s hogy megtehetjük még - nem is olyan
természetes...!
Virágh Anna
|