|
Mindenszentek, Halottak napja A lelkiismeretfurdalás koszorúi
Ki sem kell mennünk a temetők környékére, mégis pontosan tudjuk, hogy milyen dátumot írunk. A "levegőben" van a hervadó krizantémok kesernyés illata.
És még szerencsénk is van, ha csak a régmúlt halottainknak szánt virágokat siratjuk és nem azokat a szerencsétleneket, akik a kultusszal együttjáró népvándorlás országúti áldozatai lesznek, minden évben egyre növekvő számban de változatlan értelmetlenséggel. Elnézve minden évben a rohangálók millióit, a temetők ügyeskedőit és fosztogatóit, a hivalkodóbbnál hivalkodóbb sírdíszeket, mindig megkísért a gondolat, vajha ezek az ajándékok rózsák, kenyerek, törődés, fürdetés, lábmosás és néhány órányi gyengéd szó formájában érték volna az elhúnytakat, szükség volna-e erre a kifelé irányuló pompára, a dicsekvés-jellegű magamutogatásra, a szomszédot lekicsinylő, a sírokat és a benne levőket egyaránt agyonnyomó díszhegyekre? Mintha a VII. századi eredetű vallási ünnep születésének fordítottja zajlana: akkor a Pantheon felszentelése Szűz Mária és minden szentek tiszteletére indította útjára az ünnepet. Akkor közös ünnepnek szánták élőknek és holtaknak, akik egy dologban közösek, mégpedig az életszentségben. Ezzel a gesztussal nyilvánította ki az Egyház azt a gondolatot, hogy a kevés kanonizált szent mellett bizonyára léteznek sokan mások, reményeink szerint az üdvösségre jutottak, akik valamilyen módon közösségben vannak azokkal, akik itt a Földön élnek, de állapotukban az üdvösség várományosai: így is nevezzük az egységet: a szentek közössége, melynek állandó részesei az Isten látására jutottak és mi is időlegesen, a szentség állapota pillanataiban, ennek a közösségnek már most is részesei lehetünk. Mi köze van ennek a közös teljességnek, mely csak a megemlékezés és törekvés szentségi pillanata lehet, az áruvá degradálódott hamis, a pénzért vásárolt egynapi csillogáshoz, a pogánnyá visszavedlett halotti kultuszhoz?  Amíg a Mindenszentek napja az Egyházban a diadal ünnepe, a célba érkezettek ünnepe, addig a Halottak napja emlékezés minden elhúnytra, megítéltetésétől függetlenül, abban a reményben, hogy az irgalmasság cselekedeteivel (elsősorban saját állapotunk rendezése után) imával, temető-látogatással, kérő imádsággal kérlelni Istent, hogy irgalmazzon mindannyiunknak. Igen, magunkra is gondolunk, akik ugyanoda jutunk, ahol most elődeinket látjuk.Nem a halottak kultusza ez a nap, hanem nagyon is az élőké. Ezért is furcsa a földi javak halott halmozását látni a temetőkben, amikor a saját figyelmünket is az élet mulandóságára és hitünk szerint az örökkévaló elérésére kellene irányítanunk. Minden évben megtelnek a mohos és frissen hantolt sírok virágokkal és fényekkel egyaránt. Ez esztétikailag lehet szép, eredetében lehet szerető emlékezés, de semmit nem ér, ha utána virágok, mégpedig másoknak adott virágok, másoknak adott fény nélkül telik tovább az életünk abban a hamis tudatban, hogy amit november első két napján láttunk, az csak másokkal fordulhat elő. Közben csak gyűlik tartozásunk, melyet rossz helyen próbálunk
törleszteni, amikor egy évben egyszer saját elképzelés szerint a
lelkiismeret virágainak zuhataga formájában, nagyon is világi módon
azoknál hagyunk, akikkel földi életük alatt szeretet nélküli, halott
éveket és közösség nélküli életeket töltöttünk egymás mellett,
idegenül.
képek D.Hoffer E.
|
Az illattal együtt
szállnak a
profánnál profánabb mondatok a levegőben a fagyok (vagy éppen melegek)
által okozott károkról, mert ugye kiszámítani a takarást, a kinyitást,
egyszóval a virágokkal való bibelődést emberemlékezet óta nem sikerült
még senkinek. Aztán, amikor végre a virágok a helyükre kerültek, csak
megjön az a fránya fagy és úgy lebarnítja az egészet, hogy temetést
kísérő jajveszékelést megszégyenítő módon hangos a kártól a falu és
város, mert a ráköltött kisebb vagyon ellenére most mégis hogyan néz
ki az a sír,
....- a pontok helyére a megfelelő rokonsági fokozat irandó - sírja.