|
Belefejlődni a halálba Paul Cézanne (1839 -1906.) Bécsben, nagyhéten
Az illusztrációk a kiállítás katalógusából valók (Hatje Cantz). Bécs mindig összetett érzelmeket kelt bennem. Minden bizonnyal belejátszik ebbe, hogy kocsival rendszeresen eltévedek. Az még csak hagyján, hogy - mondjuk - pont az ellenkező földrajzi pólusán kötök ki! De amikor még azt sem tudom, hogy hol vagyok! Amikor elő kell vennem rendkívül halvány német szótudásomat - a mondatokkal végleg nem boldogulok -, hogy megtudakoljam, merre, melyik égtáj irányában látszik a legnagyobb remény, hogy célbavételével eredeti úticélomat megközelíthessem.  Bécs klasszicista, szecessziós és eklektikus, vegyesen domináló épületegyüttese - a külvárosokról ne is beszéljünk! - egyébként is megkavarja bensőmet. Bécs mindig úri város szeretne lenni, de történelmi érzelmeink ezt rendre cáfolják. Urizál, kávéházba ül, fantasztikusan, utánozhatatlanul ejti az "sch"-kat, de nem az.  Bécsnek mégis sokat köszönhetünk, főleg a művészetben (mondjuk, államiságunkban mínusz eggyel szorozva a dolgot!). A klasszikusok nem megkerülhetők, és általában a művészetre mindig is több pénzük volt a sógoroknak. Most, rögtön tisztázzunk valamit! Bécsben az Austria Bank rendezte azt a gyűjteményes, ilyen formában még soha nem látott, de valószínű, hogy többet nem is látható kiállítást, amire a művészetek zarándokai megindultak a világ minden tájáról, hogy a Freyung Platz-on megnézhessék Paul Cézanne műveit. Az Ausztria Bank viszont, talán az összes magyar bankkal ellentétben, nem veszteséges. Van, amiből szponzorálhat, de van egy olyan érzésem, hogy ez a kiállítás sem veszteséges, önmagában sem. A száz-százhúsz schillinges belépő az órákat várakozó tömeggel és a reggel tíztől este tízig(!) meghosszabbított nyitvatartási idővel valahogyan azt sugallja, hogy minden költség mellett, melyet nem kevesbít, hogy a falakon egymás mellett függő remekművek a világ ellentétesen fekvő városainak múzeumaiból valók, legalább null-szaldós.  Hét nagy terem, tele rajzzal, nagy festményekkel, akvarellekkel, esetenként láthatóan összegyűrt, majd kivasalt vázlatokkal, csodákkal. A kiállítás technikailag is rendkívül tanulságos. Volt szerencsém ebben a banképületben látni a "Van Gogh és kortársai" című kiállítást. Már akkor azt állítottam, hogy ezeknek a kiállítótermeknek különleges a világítása. Rendkívüli módon felfokozza a kontrasztokat, fénybe emeli a világos részeket, a fehérek, sárgák és olajos alapok szinte maguk fénylenek, maguk bocsátják ki a fényt. Nem ismerem ezt a technikát, de szebbé teszi általában a képeket. Utána minden hiteles repró mattnak, fénytelennek tetszik. Számítógépes kollégáim ismerik azt az esetet, amikor egy nagyon is kétes értékű művészeti alkotás a képernyőn élni, fényleni kezd. Nem, Cézanne-nál nem erről van szó, a fény tényleg benne van a képekben, de ez a világítás mégis valami egészen különleges dolog.  A világ népei öszegyűlnek közös áhítatra és mindenki jobbá lesz. Még a magyar sem taszigálja a szomszédot, hátulról kerüli meg a kép előtt legyökerezőt. Az már túlzás lenne, ha egy tősgyökeres magyar tarka el ne bődülne (tehénről van szó, kérem): "hát, nem valami nagy kiállítás". Szerencsére csak nagyon kevesen értik. Az meg aztán részéről a dicséret netovábbja, amikor rekedt baritonján hozzáteszi az egyik kép előtt: "ilyet én nem tudnék!". Közben öntudatosan rezeg tokája és a hatalmas..., ti., ami a nadrágjában van, hátul... szóval az is rezeg. Hiába, különleges alkalom egy ilyen kiállítás! Cézanne, nyugodj békében!  Az időjárás és az elfoglaltságok kiszámíthatatlan rendetlensége, no meg a végső kétségbeesés az oka, hogy a nyitvatartás utolsó hetében - nagyhéten - sikerül csak, egy erőszakosan kiszakított délutánon, eljutnunk az osztrák fővárosba. Kellemesen kevés látogató (éppen, hogy nem nyomorgunk) fülel a piros digitális diktafonokba, egy-egy kép előtt beütve annak kódszámát, hogy ismertetőt kapjon róla.  Mit tanultam Bécsben? Egyetlen dolgot: ha végignézem a képeket, csaknem segítség nélkül időrendi sorrendbe lehetne rakni. A legeslegjobbak az utolsók: némelyiknél csaknem könnyekig meghatódom. Tessék emlékeztetni bármely nagy festővel kapcsolatban, akik az emberi átlagkort megérték: ki ne hanyatlott volna az utolsó éveiben? Magyaroknak és külföldieknek, klasszikusoknak, impresszionistáknak és moderneknek, kortársaknak rendre csökken a teljesítményük. Mindezzel szemben áll Paul Cézanne, a moder művészetek atyja, akiből bevallottan, még mai hírességek is rendre merítenek, akinek utolsó munkái, utolsó vázlatai a legszebbek, színeikben legragyogóbbak, legérettebbek. Innen ennek az egyszerű és nem ügyes(!), de zseniális művésznek az üzenete, aki a legutolsó megadatott napig alkotott, és az alkotásainak tökéletességében belenőtt a halálba. Ad analogiam... Hát ez történt Bécsben, Cézanne kiállításán, nagyhéten, az Úr 2000. esztendejében. -DI - |