Már úgy nyolcmilliónál járhattunk
Clawdia
Már úgy nyolcmilliónál járhattunk
Clawdia
Manapság minden magára valamit is adó tévécsatornának
van
egy olyan műsora, amelyben játszva lehet milliókat nyerni. Amikor
ezeket nézem, mindig eszembe jut legelső munkanapom, amelyen
gyakornok
mérnökként a nagyvállalat főkönyvelője, akit ma már gazdasági
igazgatónak neveznénk, magához kéretett
egy kis csevelyre.
Több, egyértelműen arra utaló jel között, hogy ez nem egy
egyszerű
bemutatkozó beszélgetés lesz, a
legszembetűnőbb az volt, amikor kollegáim - mármint a rendesebbek -
arra figyelmeztettek, hogy a
leghelyesebben akkor cselekszem - mármint ha jót akarok magamnak -,
ha
a főkönyvelő furcsa kérdéseire
egyszerűen nem válaszolok. Azt is pontosan megértették velem, hogy ez
a beszélgetés döntő módon
határozza meg azt, hogy későbbi pályafutásom során üvöltve, avagy
normális emberi hangon értekezik-e majd
velem. Nos, ez a számomra igen emlékezetes fél óra kísértetiesen
hasonlított az előbb említett műsorokra,
legalábbis, ami a lefolyását illeti. Az első kérdés - hogy mi volt
Madame Chauchat keresztneve - ugyan egy
kissé meglepett, ám amikor - mai kifejezéssel élve - már úgy
nyolcmilliónál járhattunk, egészen izgalmassá vált
a játék. A legkönnyebb kérdés talán az volt, hogy betűzzem
Shakespeare-t, a legnehezebb, hogy mondjak egy
verscímet Jakimorovtól.
- Nem tudok - adtam fel a küzdelmet.
- De azért olvasgatott már tőle? - kérdezte kedvesen alkalmi
vizsgáztatóm. Be kellett vallanom, hogy nem is hallottam róla.
- Nem is létezik ilyen költő, csak blöff volt, na mehet -
jegyezte
meg egykedvűen. Búcsúzóul azért még annyit mondott:
- Tudja, ha majd egyszer mi is a kapitalizmusba érünk, akkor
magának biztos, hogy tíz előtt sohasem kell
munkába jönnie.
Mit mondjak, most fél nyolcra járok dolgozni.
Viszont azóta sem felejtettem el, hogy mi Madame Chauchat
keresztneve.
szöveg: Tóth
Éva
|