|
Az olimpiák jegyében: ki kit győzött le? Egy multimédiás kiállítás Grazban: P. Gauguin
 Graz kitett
magáért.
Összeszedte a földrész Gauguin-jeinek nagy részét (pl. a bp-i
kettőből
egyet), összesen vagy százat. Mindezt pedig tálalni szerette volna.
Erre a multimédia kínálkozott lehetőségként. Ahelyett azonban, hogy
apró diktafonokba rejtették volna a tudnivalókat, termekben (sötétben
és világosban), teremrészekben alakítottak ki az intenzív kivetítők
szinkron működtetésére, egymásra-vetítésre alkalmas tüll-függönyöket.
A kivetítők megszámolhatatlanok.
 Már a lépcsőház fala vibrál a kiállításon nem látható képek reprodukcióitól, az "ad analogiam" keresett effektusok óriásra kinagyított megjelenésétől. A termekben Párizs, a századfoduló, polgári családi képek, a kivándorlók hajóinak egyike, banánhordó benszülöttek pózok ezreiben. Minden megvan ahhoz, hogy ha valaki végignézi mindezt, akkor kóvályogva lépjen ki az épület ajtaján. A belépőjegy Bécshez és Cézanné-hoz méretezett.  A festő - akit sok későbbi izmus és a mai naiv, családjuk által akadályozott festők jó része is elődjének, alapítójának és példaképének tart -, munkáiból három fő vonulat emelhető ki, melyet még kettővel önkényesen kiegészítettek. Cézanne-hoz hasonlóan önarckép-sorozatot készített a festő az 1880-as évek végétől a kilencvenes évek közepéig. Világos, minden alkalommal más újdonsággal kiegészített olajfestmények. Az utolsót, az itt láthatók közül, a Golgota előtt készítette magáról. A festő önarcképe ezután már csak, mint a benszülöttek arcán felismerhető egyéni vonás, az "indián vér" megjelenése a barna arcok egyikén-másikán, ismerhető fel, ezzel is feloldódni kívánva az új közegben(?) A második csoportja a festményeknek a korai tájképek, alakok, állatok ábrázolása, melynek jelentőségét az adja, hogy ha nem is a szike élességével vetekedő módon, de meglátható a fejlődés azon lépcsőzete, melynek első, elsősorban szín-elemei már ezeken a képeken kimutathatók.  A képek harmadik csoportja a végső, csaknem utolsó, a már bennszülött környezetben, annak erőterében készült festmények, melyekből egy nagyobb falnyi mennyiséget sikerült összeszedni: talán itt, ezek között járkálva a legnagyobb a hiányérzetünk, az igazi Gauguin-es alkotások száma kevés. A két kiegészítő csoport közül ez egyik a rajzok csoportja. Noha elismerem, hogy egy életműkiállításhoz hozzátartoznak, mégis szabnék egy bizonyos határt: ízlésben és hangulatban egyaránt. Az elmebetegekről készült rajzok egyfajta zsákutcái a mindig öntörvényűen gondolkodó festő szellemének, a vázlatos rajzok egyes elemei pedig egyenesen dehonesztálók (két üres liba rajza, két személy nagyon kezdetleges felvitele egy darab papírra). A kiállítás rendezőinek ötlete volt "elő-és utóéletben" megmutatni a forrásokat, kunyhójának "élethű másolatát" fotografikus megoldásokkal, kicsit a hatásokat, melyek közül a bécsiekhez érthetően a szecesszió áll közel. Így gyönyörködhetünk egy korai Degas-ban és egy közepes Renoir-ban, japán rajzokban, egy gyönyörű Dürer- metszetben, másoknak a japán festés-írásból eredeztethető alkotásaiban stb. 
Példaként Degas egy képe Nagyon bonyolult és fantasztikus ötletgazdagsággal megvalósított kiállítás ez, a légkondicionálással együtt. Ahhoz képest azért, amit a Cézanne-kiállításon kaptam, ez semmiképpen nem több. Könnyű kifogásolni a rejtett neoncsövekkel való megvilágítást, melyek megsejthetetlen mennyiséget vettek el a látás-kultúra lehetőségeiből. Nehezebb bármi másnál, hogy a saját normám szerint megfogalmazzam a tanulságot, melyet igazán senki ki nem mondott, amivel vitatkozni természetesen lehet és kell is.  Valami sajátos passió az, ami előttünk Gauguin életéből kibontakozik. Sorolhatnám nevesítve is az állomásokat, mint pl. a festészetre vágyó férfi olyan munkát végez, melyet nem szeret, hogy családjának valamit is adni tudjon. De a stációk folytatódnak, legérezhetőbb módon a keresztút első felében, az önarcképekben. Legnagyobbat az csalódik, aki azt hiszi, hogy az új világban minden jóra fordul, megszűnnek a keresztek. Folytatódnak a régiek és épülnek az újak, most már anélkül, hogy a festő megnevezné, a vásznon önarckép formájában nevesítené magát, immár belesimulva a természet rendjébe, melynek színvilága immár nagyon közös a saját elképzeltjével, de az utat ott a saját módján kell befejeznie. S hogy valóban azt találta-e, amit keresett, és ebből azt látjuk-e, amit mondani akart? Nos, még ebben sem vagyok olyan biztos. A gyűjtemény jelenlegi formájában nem egyhamar lesz együtt. Szeptemberben még mindennap látható, Soprontól 170 km-re. |