Rovat: KultúrVáros
2000. oktĂłber 21., szombat 00:00
Én szeretném... Horváth Endre fotói
Horváth Endre fotói Horváth Endre termékeny alkotó. Annak a belső tűznek, mely
hajtja, csak örülhetünk: kevés ilyen termékeny fotóssal találkozik az
ember. Valljuk be: a fotó már rég túllépett a dokumentáció szimpla
funkcióján, arról nem is beszélve, hogy a fotók digitális
átalakulásai
egy új művészet alapjait teremtették meg.
Első állításom az, hogy a fotók kommerszek. De nem úgy, hogy eladhatók lennének, hanem megszokott, kevés fáradságot igénylő beállításokkal (sokszor egyszerűen pocsék kivitelezéssel), a színtónus-azonosságra való legkisebb törekvés nélkül, teljes információhiánnyal, nyomdai csőddel. Aki nem tud színeset nyomtatni, az ne tegye! De nem csak engem nem tájékoztatnak kevésbé a fotókon látható dolgokról. (Mondjuk, hogy a Porta Speciosa - amit éppen látok - képe alatt többször elfért volna a leírás, de pont azt látom, ami nem fontos.) Érdekes lenne az oszlopok feje, a félköríves nyílás díszítése, a gyönyörű hálózatos boltozat egyszer, de ezt nem látom, mert egy lépcsőt látok, ami vezet valahová, előtér és környezet nélkül. Másodszor a kapu oldalán a "lecsúszott" és így az apátság építéstörténetében bizonyító értékű Krisztus nem lett volna legalább ennyire figyelemre méltó mint nemrég feltárt lelet? (Boldogemlékű Békés Gellért megtisztelő vezetésében volt részem, amikor láthattam.) Tartalom és mondanivaló, nemcsak forma és komponálás a beleférés jegyében. A templomokban sok minden történik, de semmi sem CSAK ott történik. Annál inkább érvényes a mondás, mennél jobban visszamegyünk az időben, hiszen a bemutatott építmények időarányosan többet hordoznak: ez a tartalom és nem a forma: az utóbbi csak eszköz! A második példa a Pieta-szobor Csapodról. A szobor mögötti háztető nagyon is valós környezetbe helyezi az alkotást. Kérdés, ha már kellenek a cserepek, akkor annak vonala hol húzódjon? Kérdés továbbá, hogy egy egyszerű létrával (digitalizáló technikával) a mögöttes falsík homogenitása előtt nem lett volna üzenetszerűbb a pieta mint tartalom, egy azt nem félbevágó háztetővel? Belemagyarázni lehet bármit, így viszont nem az, aminek az alkotó szánta. Semmitmondó, a környezetnek egy cseréppel egyenrangú része. A harmadik példa a kerengő. Néhány hónapja-hete volt szerencsém ott állni a zsámbéki kolostor vastag falán, ahol mellettem állt egy úriember, látható tájékozatlansággal, és megkérdezte, hogy azok a dupla csonkok ott lenn vajon mik lehetnek. Nem lehet más, mint a kerengő, válaszoltuk szinte egyszerre feleségemmel. Az elhelyezkedés, a forma, a csatlakozás az épülethez, az udvar látható nyomai, túlsó felén a csatlakozás a templomromhoz egyértelművé teszi. Alig teszünk 15 lépést, ott a rekonstrukciós rajz és a férfi álla leesik: valóban a csonkok a dupla oszlopsorok maradványai. "Hát ezt meg honnan tudják?" Azért, mert tudjuk, mire való. Mire való egy kerengő? Horváth Endre kerengő-képén arra, hogy ott misztikusok bolyongjanak úgy 15 cm-rel a padló felett, mellékessé válik az ablakokon túli világ, az üvegablakok stációi, mögötte már ott a sötétség. Legjobb lenne visszafordulni! Pedig nem azért épült, hanem azért, hogy körbesétálva zsolozsmázni vagy elmélkedni lehessen, de nem egy (ritkán előforduló) misztikus találkozásban, hanem nagyon is a valóságban és naponta: a témát szolgáltató üvegen túl ugyanis a világ van, zöldekkel, virágokkal, kúttal és utakkal, mert a szerzetes is a földön él többnyire. Mondhatnám, hogy az utolsó jelenés II. János Pál pápáé volt,aki ettől a helytől nem messze imádkozott egy kápolnában. A kép szép tehát, de hamis. Egy másik fotón mutatom be most azt, amit ezen nem lehet látni és az a valóság, zöldekkel az üvegen áttűnve, gyakorlati hasznú, bevált funkciójú építmény. Ugyanaz és mégis mennyire más! Nem tudom, szükséges-e összefoglalnom a látottakat (bár azt hiszem, nyilvánvaló, hogy ez a kép már más szemléletű), melyek - hangsúlyozom - egy lehetőséget meglovagolva, a millennium ilyen irányban támogatott évében készültek. Képek, melyek lehetnének valamilyen egységes szemléletűek, a könyvben tűrhetően egyenletesen kinyomottak, néhány magyarázó szóval ellátottak, tájékoztatást nyújtók arról, hogy mi micsoda, mi köze van a nézőnek a látottakhoz? A kritika pedig lehetne erősebb hangú, és folytatódhatna darabonként az elsőtől az utolsóig. A cél azonban nem fájdalom okozása, hanem végre egy tanulság levonattatása az alkotó részéről. Talán most már ideje lenne annak a pillanatnak, hogy Horváth Endre is felismerje azt: hivatalosan kiállni valamivel a művészet nevében elsősorban nem a modell, hanem a művész meztelenségét jelenti. Ezzel pedig mindig valamiféle fokozott felelősség jár. Kívánom, hogy ha egy témához hozzáfog, akkor ne a legkönnyebb utat, a véletlenszerűt válassza! Gondoljon arra, hogy a kiállítás témája, képei és kivitelezésük rombolhat is, nemcsak építhet. A keveredettség, ami nem szerencsés, aminek feltétlenül külön kell válnia. Ha más már nem választotta szét, a művésznek (szerkesztőnek, lektornak vagy a művészettörténetben csepppet járatos embernek) kell szétválasztani legalább ízléskímélés céljából. De ez már a könyv címlapján is látható. Itt kellene valahol újra kezdeni! Elölről az egész könyvet, ha ez egyáltalán újra építhető, újra tanítható. - DI - |