|
Az az Erdély, amelyik volt, már nincs
Kányádi Sándor az Erdélyi Házban
Az az Erdély, amelyik volt, már
nincs
Kányádi Sándor az Erdélyi
Házban
Közismert, híres emberekről nem könnyű írni. Kányádi Sándor a
jelenkori
magyar irodalom egyik legismertebb egyénisége.Őróla sem könnyű: nem
csak
azért, mert amit rímekben, ritmusokban és dallamokban elmondott a
világról,
szerelemről, nemzetről, magáról a költészetről, szóval, mindazt, amit
versben
elmondott, egyetlen tudósításba lehetetlen belefoglalni, hanem azért
is,
mert az évi száz-száztíz író-olvasó találkozón már minden kérdést
megválaszolt,
sőt mindezeknek javarészét már meg is írta.
Ráadásul Kányádi Sándor a legegyszerűbb kérdésekre is úgy
válaszol,
hogy történetet kanyarít a válaszok köré. Biblikus módon,
példabeszédekkel
- igaz történetekkel - próbálja hallgatósága szívébe, agyába vésni
mindazt,
amit ő is keresve keres, az örök Állandót. A Vers, szóljon életről,
halálról,
szerelemről - ezt már tavaly is elmondta a soproniaknak - a folyamatos
változásban az örök Állandó megragadása.
Ismert költőknek, valószínűleg világszerte mind ugyanazokat a
költészettel
kapcsolatos kérdéseket teszik fel az olvasók, amelyekre definíció,
konkrét
válasz nincs. Mert hogyan magyarázhatná meg akár a költő maga, hogy mi
az ihlet, vagy, hogy ő, Kányádi Sándor mitől erdélyi?
Megmagyarázhatatlan
titok lengi körül a vers születését is, akárcsak az új életét, amely
születhet
könnyen, nehezen, egészségesnek, betegnek, de születés közben is
megsérülhet.
Kegyelem dolga - összegezi a költő a választ, a példaként
felhozott
történet lezárásaként.
És mi az, amitől erdélyinek mondhatja magát? Aki soha nem volt
más,
mert nem lehetett más, az nem tudhatja, hogy milyen annak lenni, ami.
Egyébként
is Kányádi szerint az az erdélyi, akit homo transilvanicus-ként
emlegetünk,
az már mint a bölény, kiveszőben van.
- Erdéllyel az történt, ami azzal a talajjal történik, amelyből az
együtt élő növények - gyertyán, mogyoró, tölgy, bükk - közül egyet
kigyomlálunk
- kerekíti a költő a példabeszédet.
- A talaj összetétele megváltozik. Erdély attól volt Erdély, hogy
ott együtt éltek magyarok, románok, szászok, zsidók, svábok. A
zsidókat
elhurcolták, a szászokat, svábokat eladták, deportálták, a magyarok
menekülnek,
fogyatkoznak. Az erdélyi románok felhígultak a Kárpátokon kívüliekkel.
Hovatovább nem érzem Kolozsvárt sem magaménak, és hovatovább nem érzem
már olyannak a Hargitát sem, mint régen volt. Lehet, hogy ez a korral
is
jár, de az az Erdély, amelyik volt, már nincs, és ebbe bele kell
törődni.
Kellene találni valami újat ez ellen. Talán ha nem lennének határok,
ha
majd egy faluvá válna az egész világ… Talán - idealizálva a dolgot -
az
Internet az, ami családias közelségbe tudná hozni a világ-falu
embereit.
Kányádi Sándor elhozta Sopronba legújabb kötetét. Csipkebokor az
alkonyatban címmel jelent meg egyberostált műfordításainak
gyűjteménye.
Műfordításokról szólva, szerinte a költő a legtisztességesebb
imperialista.
Úgy hódít, hogy semmit sem vesz el a máséból. A kötet tanúsága szerint
Kányádi nem mind világhódító utakra indult. A közvetlen szomszédok,
románok,
szászok zsidók még föl nem térképezett tartományait igyekezett
földeríteni.
Távolabbi tájakról hozott versek magyarba ültetésével pedig,
tiszteletét
és köszönetét kifejezni azok anyanyelve, szülőföldje iránt.
A Soproni Erdélyi Házban elhangzott egy olyan történet is, amelyre
nem elég csak utalni.
A jellegzetesen kányádis iróniát még az a történet sem nélkülözte,
amelyből kiderült, hogy míg a barát, Páskándi Géza a szamosújvári
börtönben
ártatlanul ült, addig Kányádit arra kérték a hatalom akkori emberei,
hogy
írjon már egy pár sort, és bírja jobb belátásra barátját. - Írok neki,
ha előbb ő ír - üzente a költő.
Páskándi nem írt. Leülte a rá kiszabott hat évet - amint később
megírta - "nem evett Dózsa György húsából".
Így emlékezett az éppen öt évvel ezelőtt
elhunyt barátra a költő.
Tóth Éva
|