|
Csak a cél az, ami megmarad Odüsszeusz nyila
Nem sok mindenre emlékszem már az Odüsszeiából. Fiatalon láttam, és részben olvastam. Halványan derengenek fel az Adria kékjei, a fehér házak, a görög tragédiák kellékei és díszletei, a kérők hada és az idővel dacoló özvegy. A férfiasság jelképévé és az egymásnak született párok gondolatvilágává, nélkülözhetetlen személyi-tárgyi feltételként avanzsált környezet, melynek volt ideje és kényszere arra, hogy gondolkozzék. Forró szélként végigsöpör a nyugtalanság és az új világ zűrzavara ezen az egyszerű, de képletességében elképzelhetetlenül összetett jeleneten, hol előhíva, hol a háttérbe taszítva a tárgyi és emberi szereplőket. Időnként felmerül benem ez az egyetlen képsor, mely a mai computer-grafikákhoz képest micsoda primitív techniakai feltételekkel felvéve vált jelképpé. Az íjat felajzani képtelen kérők hada, a felajzott, de a fejsze fokában elakadó, megtörő, irányt változtató nyílvesszők sora.  Megszemélyesedik bennem a tárgyak sokasága, egyéni jelentést kapnak a nyélnek való lyukak a fejszéken. Mennyire egyszerű lenne vallási jelképként a tű fokának nevezni a szűk, nyélnek való áttörést az acélpengén, és idézni a gazdagok kárára. Igen, ez lehet végső konklúzió, lehet annak jelképe, ami következik, de addig élnünk kell, és a nyílvesszőnek át kell jutnia a megismerés szűkületén, passzolnia kell a belehelyezett bizalommal, meg kell felelnie tágasságában (átlőhetőségében) az anyagi feltételek egyezőségének, ellen kell állnia a foknak a társadalmi, hamis, szóban tett elhajlítási kísérleteknek, túl kell élnie az ismeretség, esetleges barátság buktatóit, át kell csúsznia az ismeretlen, aktuális akadályokon, hogy ott álljon, legalább szándékban párban a cél előtt. Minek felel tehát meg a vessző? Magának az életünknek. S a cél? A cél változik, s nem mindig marad középen, sokszor hamis, sokszor elérhetetlen. A nyíllövő választhat: vagy a hamis célra tart, vagy a fejszék fokára. A célt sokszor az egymás mögött sorakozó fokok mögött csak sejtjük. S ha szerencsénk van, és a férfi-női kettősség egyesült nyíl-egyenességében eljutunk oda, akkor belefúródunk, megmozdíthatatlanul, látszólag élettelenül, de abban a mozdíthatatlan, kaleidoszkópban nyert egységben, ahol már eleget forgott a világ, a mozdulatlan örömében. Amikor végignézek egy életen, ezeket a fokokat látom, ahogy suhan közöttük forogva a nyíl. A Film pedig minden alkalommal megszakad, tovább nem követhető. Nem látom, ahogyan a kör közepébe talál. De ki tudná, hol a közép? Látom a célzásban és feszítésben elfáradt férfiarcot, látom a nő elfogadó mosolyát, és nekem ez elég. A nyíl pedig továbbröpül, és lassítva vagy anélkül, de közel egy pillanat alatt, már a végső együttlétben célhoz ér. Látom magam előtt az arcokat, Irene Papas felejthetetlen mosolyát, és visszafordulok a saját íjamhoz, már repül a vessző. Mintha több is lenne a fejszék foka, s talán szűkebb is. Szeretnék átjutni! |