Ez a cikk nem egy előadás kritikája - nem is lehet az, hiszen
a bemutató jóval később lesz, csak néhány gondolat egy nem mai, de ma
is gyakorolt magatartásról.
Mi, akik a hosszú és többé-kevésbé hermetikus elzártság után
egycsapásra egy olyan világba kerültünk, ahol bizonyos dolgok csak
adott időben szenzációk, és ennek megfelelően történik minden hír
tálalása, kicsit meglepetten vesszük észre, ha mások felhívják
figyelmünket arra, hogy ilyen tekintetben sincs túl sok új a nap
alatt.
A hír lehet cián-szennyezés vagy gyilkosság, a falu bolondjának
meztelensége vagy egy közismert személyiség viselt dolgai, de ebbe a
kategóriába tartozik a régi matchbox-ok árának emelkedése vagy a
maci-őrület a butikokban és kiállítótermekben egyaránt.
Mondom, csak a szavak és alkalmak változnak, az elvek azonosak.
Minél több bőrt lenyúzni a most eladhatóról, ameddig hír-, ameddig
újdonság-értékű.
Amikor a Soproni Petőfi Színház új bemutatóinak anyaga után
böngésztem és Jacques Deval nevét kerestem a világhálón, meglepve
találtam egymás nyomán az egyformábbnál egyformább történeteket a
harmincas évek orosz emigrációjáról. A Balalajkától Ninocskáig vagy az
éppen bemutatás előtt álló Tovaris-ig terjedő emigráns-pátyolgatás -
nem nehéz kitalálni - egy ugyanilyen érdeklődési hullám hordaléka.
Amint a tenger monoton és visszafordíthatatlan hullámai mindent -
valódi értéket és talmit, gyöngyöt és lyukas konzervdobozt egyaránt -
a partra sodornak, úgy néz ki egy ilyen "divathullám" hordaléka is
keresztmetszetben.
Bonyolult és nehezen megfogható idők: szörnyűségesen aktuálisak,
hiszen a módszer és a színvonal - a fegyverek kivételével - alig
változott. Máig beszédtéma az "orosz lélek" és a Gulág, az érték és a
kiszámíthatatlanság, a véres Honvédő és a még véresebb Honveszejtő.
Könnyű és gyermekjáték ehhez képest 1936., a Tovaris születési ideje
és Párizs, ahol nem találkoztak a művésznegyed lakói sem a cárral, sem
Kun Bélával, Sztálinnal legkevésbé, de még olyan kitörölhetetlen
emlékek sem tapadnak egy nép kényszervágásaiból a szürke sejtekhez,
mint a nagyszülők meséi és az iskolák kihagyhatatlan és
leghaszontalanabb oroszórái, ahol a tovaris szó "szagolható"
felhangokat kapott.
A kokettálás idején - hányszor megismétlődött! -, amikor a Nyugat
mint érdekességet kezelte az új rendet. Ebben a kokettálásban a maga
módján - Jacques Deval darabja ennek ugyancsak része - az értelmiség
is osztozott, vidám helyzetkomikumokat keresve és találva ott, ahova
már a távolból nem szivárgott vér - és úgy gondolták -, gyalázat sem.
Mindjárt kellemetlenebb lenne a dolog, ha mondjuk Párizsnál találkozik
a két szövetséges front és a gyakorlatban, egy deformált saját nép
önnön képén keresztül figyelhette volna a szerző, amiről beszélni és
amit átélni két nagyon különböző dolog.
Nem teszi könnyebbé a helyzetet a jelen, ahol az "egyedül
elviselhetőnek" kikiáltott társadalmi forma teremt tendenciájában
rabszolgai határsorsot anyagiakban és használ fel javakat,
pszichológiai módszerekkel karöltve, többnyire a hisztériakeltés
szánalomraméltóan primitív, de sokszor eredményes eszközeivel,
szellemi rabszolgaság megteremtésére.
Mondom, nem új találmány a szellem csiklandozása, még ha fél
szemünket be is kell csukni és fél agytekénk tartalmát ki is kell
rekeszteni. Mindezt egy jó mestermunka olvastán írom le, kis
gondolatébresztőnek ( -zavarónak?) egy kedves és gondtalan esti
szórakozás elé.
Lehet, hogy csak én vagyok túl érzékeny, lehet, hogy mindez csak
nekem jutott eszembe. Azt már el sem merem mondani - de lehet, hogy
kitalálják (legyen szellemi feladat!) -, milyen asszociációkkal került
a cím az írás elejére. Bocsánatát kérem, kedves Olvasó!. Nem akartam
megzavarni várhatóan gondtalan, most már 500 km-es biztonsági
távolságú szórakozását!
- DI -