CyberPress.Sopron

Kezdjük az elején. Apu 1960-ban Ausztriában járt, és számos egyéb csoda mellett két órát is hozott. Egyet nekem csempészett (egy szép és lapos aranyórát, amelyet majd a diplomámra szánt..., hogy milyenre, nem is tudom, hiszen reményem sem volt, hogy valaha is doktor leszek, a főiskola is fényévekre volt tőlem, miképp az aranyóra viselése is - de azért nagyon köszöntem), amelyet valahol a bal heréje magasságából fejtett le a fanszőrzetéből. Jobb heréje tövében egy másik is volt, a Doxa. Ezt magának szánta, hogy majd a diplomaosztásomkor felveszi.
Megcsodáltuk mind a kettőt kellő áhítattal. Nekem, húszkörülinek, persze titkon a Doxa tetszett. Ezüstös volt, nagyon modern, lapos, elegáns, finom, és elképesztően Doxa.

Aztán mindkét óra bekerült apu kincsesláda jellegű íróasztalának jobb alsó fiókjába. Majdnem tíz évig ott álldogált, és apu, betartva az ígéretét, az aranyórát tényleg felcsatolta rám a diplomaosztásomkor, és felvette a Doxát is. Elpimaszodva mondtam: cseréljünk. Valódi okát (az aranyiszonyt) nem mertem bevallani, inkább szerelmi vallomás szintű tirádába kezdtem a Doxáról. Apu valami olyasmit mondott: "ha majd meghalok, a tiéd lehet." Bankett volt, és röhögtünk. Hol van az még?... Visszacsusszant a fiókba, apu még az esküvőmön egyszer felvette, és soha többé. Röviddel később enyém lett a Doxa...

Zavartan viselkedtem, lelkiismeret furdalásom volt, de szerettem. Aztán a Madáchban, idősebb színészkollégám behozott egy új és digitális csodát. Sóváran nézegettem, míg ő szentségelt, hogy nyomogatja, bizgeti, de nem látja rajta jól, hány óra van, és egyáltalán nem bírja elviselni. Elpimaszodtam újfent. Cseréljünk! - Egy szemvillanás alatt megtörtént. Életem legpocsékabb alkuját kötöttem.Másodpercnyi kéjérzet után valami elképesztő és hosszantartó zsigeri fájdalom. Lelkiismeret furdalás és szégyenérzet.
Visszacserélni röstelltem, és titkon abban bíztam, hogy valami csoda folytán ismét egymásra találunk.

Elszerződtem a Madáchtól, két-három évig is bírtam, majd visszaszerződtem. Jó nevű idős kollégámon már másik óra volt. Úgy szőrmentén érdeklődtem a Doxa iránt. "Ja, odaadtam a menyemnek, itt fodrászlány, kérdezd meg tőle." Nem mertem. Nemsokára parókás szerepet kaptam. Előadás előtt a fodrásztárban vártam a soromra és szőrzetemre. Az a bizonyos fodrászlány pakolta rám, kedvesen és gyöngéden, miközben szórakozottan nézegette azt az órát, amelyet egy jancsiszögre lógatva a tükrön tartott, mint mondta, azért, mert hajszálpontos, és neki huszonötre X. művésznő öltözőjében kell lennie. A szőrös darab sokszor ment, és én valahányszor ott tébláboltam, megkörnyékeztem a lányt, adja el nekem az órát. Nevetett rajtam, ez egy régi vacak, különben is az apósától származik, még sértődés lenne a dologból. Múlt az idő, a Doxa híven szolgált a fodrászatban míg egyszer csak erőt vettem magamon, és bevallottam az óra hiteles származási történetét. A lány csak mosolygott, és azt mondta: "majd ha meghalok... a tiéd lehet". Kicsit zavartan röhögtünk a masztixszagban, megborzolta a fejem - és egy hét múlva ő lett az egyik áldozata annak a villamos katasztrófának, amelyben hat-hét ember halt meg a Vajda Péter utcában. (Állítólag néhányszor magához tért, de rettenetes tusa után kómába került, és meghalt.)

Hetekkel a temetés után idős kollégám az öltözőmbe küldte megözvegyült fiával a Doxát. A fiú csaknem szó nélkül tette le elém, egyetlen viszontgesztusra sem hagyott időt. Időt, amelyet a Doxa most is pontosan mutatott. Nem sietett, nem késett. Pontos volt, mint a halál.

Másnap egy tündéri órásmester, a Rádióval szemben, kitisztította, üvegét felpolírozta, és megállapította, hogy nagyon finom, precíz és érzékeny szerkezet. Rátett egy finom fekete bőrszíjat, és a karomra csatolta, mint egy apa. "Viselje egészséggel."
Ha ünneplőben vagyok, rajtam van mindig, egyébként az éjjeliszekrényemen ketyeg, mert felhúzom minden este.
Így ketyegett rajtam akkor is, amikor idős művészbarátomat Jeruzsálemben moziba csábítottam, a Sose halunk meg díszvetítésére.
Én már többször is láttam, de szolidaritásból, a film és Koltai Robi iránti szeretetemből -Kaján Tibort is rávettem, hogy a zsúfolt napi program ellenére - tartson velem a moziba.

A filmnek szép sikere volt ott is. Ölelgettük Robit. Kaján ölelgető kezén megcsillant egy Doxa. Mesélte, hogy édesapját, mielőtt elvitték volna örökre, még átölelhette, és apja rábízta mint egy talizmánt - a Doxát. Egyeztettünk, mindkét Doxán éjfél volt. A filmes Doxa, a háborús Doxa és a kalandos, megtért Doxa, az apák és fiak Doxái, elketyegték Jeruzsálemben is a história huszadik századi meséjét. Megtért bűnösként álltam a kilencvenkilenc igaz mellett Jeruzsálemben. Most, közeledvén a karácsony, megfogadom, Marcinak adom a diplomájára. Van addig még idő. Ketyeghet addig nekem is, lehetek én is ünneplőben, hordhatom is. Éjjeledik, felhúzom, mint minden este, lefekvéskor.

Marcinak persze nagyon tetszik a Seikóm. Danit vonzza a Doxa. Majd cserélhetnek - tárgyidőszakban. És most felhúzom a Doxát.