|
Botár Edit kiállítása a soproni Erdélyi Házban
A kezemben tartott meghívó szerint Botár Edit Marosújváron született 1930-ban. A kolozsvári Képzőművészeti Akadémia textil szakán diplomázott 1956-ban, majd azt követően a kolozsvári Bábszínház díszlet- és bábtervezőjeként dolgozott több, mint három évtizedig. Sikereit az ott színreállított darabokkal, amellett pedig grafikai, festészeti, iparművészeti és díszlettervezői kiállításokon aratta. Első, 1955-ös bukaresti bemutatkozása óta számos egyéni (Moszkva, Brüsszel, Torino, Párizs...) és kollektív kiállításon lépett a közönség elé.
Körülbelül ennyit közöl/közölhet róla a nyomtatott szöveg. Ennyit
tudhat az, aki – hozzám hasonlóan – ismeretlenül, "tiszta lappal" lép
be a napokban az Erdélyi Házban megnyitott tárlat kiállítóterébe. Több
információra nincs is szükség, az akvarellek szavak nélkül beszélnek.
Nem szószátyáran, de a maguk csendes, nyugodt módján árulkodnak
készítőjükről, az ő táj- és hagyományszeretetéről. Mielőtt bárkiben
felmerülne: ezek a képek nem kimerevített pillanatok, nem az erdélyi
világ szolgai másolatai. Sokkal inkább érzések, hangulatok, tudás a
témaként kiragadott jelenségekről. Tiszta, egyszerű gondolatok,
határozott, lendületes ecsetvonásokkal történetekké "írva" a nedves
papíron.
 
Fizikailag a képek előtt álltam, a szemem viszont valahol a Tamási
Árontól ismert föld felé járt. Néztem, ahogy a türei templom sötét
foltja megtöri a téli táj monokróm csendjét ("A türei templom"). Botár
Edit túlzások nélkül, néhány düledező kopjafa ritmusával vezeti a
szemet a hótömeg alól kibukkanó épülettömeg felé. Olyan világ ez, ahol
az ember még nem akart uralkodni a természeten. Tisztelettel, de nem
alázattal nézett rá, úgy ahogy rész és egész viszonyulnak egymáshoz...
Ez a hangulat, az ábrázolt évszakok változásától függetlenül a többi
tájképen is érződik (pl. "Komandói tél", "Nyár a Hargitán", "Őszi
vízpart a Maroson"...) A selymes, szétfutó színfoltokból
fel-felbukkanó, kidolgozott részletek egy kicsit olyanok, mint a
tétován, keresgélve nézelődő ember tekintete: átfut a horizonton, és
néha-néha fennakad egy fa ágán...
A kiállítás rendezőelvében is felfedezni véltem egy kicsit ebből a
keresgélésből, abban ahogy a baloldali szobában kiállított képek
témáitól, a tájképektől – visszatérő motívumokkal – az emberi világ
motívumai, a belső helységben bemutatott városképek és portrék felé
vezetik a nézőt. Az utóbbi csoportba tartozó, a "Bethlen-bástyá"-ról,
"A Piarista Líceum"-ról készített képeken a térmélység érzékeltetését
csodáltam, a "Szt. Mihály templom télen" címűn a fenyőfák lazúros,
könnyed részleteit. Figyeltem, ahogy az oldottság fegyelmezettséggel
párosul, ahogy a szétfutó festékfoltokat visszatörli, tereli,
zabolázza. (Portréi kevésbé fogtak meg, ott sokkal érezhetőbb a
kimódoltság, a hagyományos rajzi elemek hatása. Hiányoltam a
tájképekből megszeretett virtuóz előadásmódot.)
 
Újra átnézve a kiállításon készített vázlataimat, újraéltem,
átgondoltam Botár Edit akvarelljeit; a tájképeit meg is szerettem. Nem
ígérhetem, hogy mások is így lesznek ezzel – az ízlések különbözők –,
de mindenképpen érdemes időt szakítani rá. |