|
Olvasva és hallgatva... Az 1999/2000 évad első premierje
Az 1999/2000 évad első premierje Kander - Ebb- Fosse:
Közreműködik: Kropf Táncegyüttes
 Két alapvető megállapítás kívánkozik a beszámoló elejére. Az
első az, hogy nagyszerű előadást láthat a "Chicago" soproni közönsége:
a második pedig, hogy ezt a művet csak nézni-hallgatni szabad,
elolvasni - legalábbis laikusnak, nem. Annyira "társadalomkritikai"
(Amerika-bíráló) ez a darab, amennyire a magyar pol-beat vietnámi
tiltakozásai voltak anno...
 A darabról ne többet, mert ezen a darabon nem gondolkodni kell. A nézőnek egyetlen választása, hogy hátradőljön a kényelmes székben és hallgassa a zenét, hallgassa a dalokat, élvezze a színészi alakításokat. Örömmel jelenthetem, hogy Mikó István és a Soproni Petőfi Színház színészgárdája jóvoltából mindezekre alkalom nyílik.  Keresztes Ildikó és Borbás Gabi nagyszerű főszereplői a darabnak, jól énekelnek és táncolnak: hiteles a versengés is közöttük, temperamentumos előadásmódjuk az előadás motorja.  Szakács Tibor testhezálló szerepet kapott és ebben remekel is. Színészi alakítása is meggyőző, de mozgásával, a szerep részletes, "lépésig menő" kimunkálásával kiváló alakítója a sztár-ügyvédnek.  Győri Péter az, aki a kisember, Amos Hart alakításával ugyancsak kitűnik társai közül. Szerepformálása a leginkább "klasszikus" a társulat tagjai közül: nem hiányzik belőle a komikum, de bármilyen drámai darabban megállná a helyét. A kisemberrel magát egynek gondoló nézőnek nagyon szimpatikus előjátszója - vajon hányan azonosulnak vele a nézőtérről?  Rátonyi Hajnal "mama" szerepe hálás alakításra ad lehetőséget: belépőjének megállíthatatlan, energikus, mindenkit elsöprő mozgása mintha kicsit lanyhulna a darab második felére.  A konferanszié-t (és sok mindenki mást, többek között az esküdtek mindegyikét külön-külön is) alakító Zalai Tamás jó szöveggel és lépéskombinációkkal, kedvesen és komikusan, a pantomim és a kabarék jó hagyományát felevenítő módon vezeti a nézőt végig a cselekményen.  A darab egyik igazi szenzációja a nőimitátorként Mary Sunshine-t alakító Szatmári György. Túlzó, karikírozó hanglejtése, mozgása sok médiasztár jellemzője, sajnos ma már nemcsak a tengerentúli berkekben... Ugyanilyen lehetőségeket kínál a Mikó István által színre állított Chicago Sopronban a darab összes szereplőjének, a bezárt lányokat alakító hölgyeknek, akik hiba nélkül viszik végig a darab lendületét, Posta Lajos ugyancsak többszörös szereposztásban kitűnően karikíroz, de mindenkinek akad egy vagy több olyan lehetősége, ahol a helyzet vagy jellemkomikum eszközeivel mosolyra fakaszthatja a nézőt. A díszlet - ahogyan már korábban is megszokhattuk - változtatható,
variálható, lehetőség szerint egyszerű. Funkcionális és ez most szó
szerint értendő: egy-egy vitatható, a "szinthez" nem illő megoldás
(kép a hálószoba falán) kivételével jól sikerült. Különösen jó
megoldás az u.n. szex-tett részben a hölgyek vonulása és a fém-díszlet
ridegségének egysége. Mindenképpen hatásfokozó.
 A világítás megoldásai jól vezetik a néző szemét (egyben e színészeket is), hogy semmi lényeges mozzanatról le ne maradjon. A tánc lehetővé teszi a színészek számára, hogy a nem túl nehéz lépéskombinációk mellett mégis "táncos", jól "megkoreografált" és ezzel újabb eszközt nyerő legyen az előadás. Ennyi dicséret után talán már nincs is mit kritizálni. Ha halkan talán megemlíthető, hogy a hangszeres-zenekari kíséret hangereje sokszor elnyomta a prózai, sőt énekes-szöveges részeket, akkor a szöveg minősége ismeretében ez nem is olyan óriási baj és semmiképpen nem az előadók rovására említem.
|