|
Füst Milán: A zongora,Szomory Dezső:Incidens az Ingeborg-hangversenyen Két darab egy pár?
Füst Milán: A zongora
 Incidens az Ingeborg-hangversenyen
Rendező: Valló Péter Füst Milán nem biztos, hogy használta a "blődli" szót. Az majdnem biztos, hogy tisztában volt a jelentésével, hiszen az előtte élő nemzedék már átvette a németből a tartalmat.  Szinte kizárt, hogy a blődli tudatos tartalmi ismerete nélkül írta volna Füst "A zongorát". Talán megfeleltethetjük a kor képzőművészeti forradalmi gondolatainak: a mindenáron újat produkálni akaró alkotó elgondolásának. Az író szándéka talán a képek képtelenségében sikeres, a darab egésze viszont olvasva tanítanivalóan csapnivaló, a dialógusoktól a fixa idea természetrajzát megjelenító szituációkig egyaránt.  A polgári családi jelenetsor nem a szokásos fordulatokkal, hanem a képtelenség határát súroló elmekórral jellemezhető, s a végeredmény sem polgári, csupán polgárpukkasztó. Hogy ez mennyire elviselhető a mai közönség számára, az már nem a szerzőn múlik - a legtöbb szokásos "antik darab" ismeretével ellentétben -, hanem a darabot most kézbe vevő rendező és művészek teljesítőképességén, a darab "jelen korra szabásán". Johanna mérhetetlenül hosszú szövege még őrültségében sem könnyen tanulható, még kevésbé alkalmazható.  A Szomory-darab témájában érdekesebb, talán életrevalóbb
kiindulásul szolgál egy darab alapjául. Ez az abszurdnak ugyanolyan
"fajsúlyú" változata, de mind a párbeszédekben, mind a megoldásban
benne van az egyszerű elfogadás lehetősége, mely továbbgondolható,
ugyanakkor nem bántó. Főszereplője tulajdonképpen egy
mellékszereplő, ilyen módon szintén rendhagyó. Nagy művészekre vár -
a
szerző valamikori reményén túl - a főszereplő zongoraművész
artikulációja, gesztikulálása. A világhírű művész csakúgy, mint a
"polgári szereplők" a szöveg csekélysége, a lehetőségek rejtettsége
miatt mindaddig zárva maradnak a csöppnyi skatulyában, amíg azt egy
szerencsés találkozás, a tehetség, a szótlan közlés eszköztárának
használatával ki nem bontják. A pihegő "álmama", leánya és férje
alakja jól és aránylag élesen megrajzolt, a titkár személye pedig
önmagát kínálja. A sokoldalnyi monológ szövegbeli poénjai, az árnyalt
szövegmondás lehetősége hihetetlen egyórás karrier elé állítja a
megvalósító művészt. Ha "megfelelően" adja elő, háttérbe szoríthatja
az egész szereplőgárdát.
 Most nézzük, mi lett ezekből a polgári vagy éppen "polgárellenes",
a különböző elefántcsont-tornyokból írt darabokból.
A jelmeztervező munkája - egy ilyen darabpárban - látszólag könnyű. Ha azonban a funkcionalitást figyeljük, kiderül, hogy milyen jelentősége, felhasználhatósága van egy-egy "slafroknak", mellénynek, szoruló zakónak. A jelmezek előbbre viszik a darabot, nemcsak kiszolgálják. Egyenrangú művészek együttműködése.  A színészi teljesítmények általában jók, de ha arra gondolok, hogy mire, milyen varázslatra képes a színpadon a Hacser Józsa - Mikó István páros, ha ehhez hozzáveszem Borbás Gabi fantasztikus psziché-alakítását, akkor most is szívesen emlékezem. Minden aprólékosan kidolgozva és "spontán" történik. Hacser tipegése a színpadon, a korlátozott eszköztár korlátlan használata, Mikónál az "antré" a polgári sétában, a gesztusok, melyek olyan könnyeddé teszik a színpad (és az idő kerekeinek) forgását. A második darabban van Mikónak egy "polgári" mozdulata, ahogyan "odabújik" a zongoraművész lábához... utánozhatatlan és az egyetlen szép emlék egyben.  Borbás Gabinál a mánia hullámzása, a "polgári művészet" maró kritikája (mely nyilván karikírozó és nem annak értékeit van hivatva megjeleníteni), a választott viselkedés sokszínűsége, a második darabban néhány szerencsés, valóban polgári momentum. Igen, szerencsés Pasqualetti Ilona és Szakács Tibor első darabbéli szereplése az első jelenettől kezdve. Azt azonban be kell látni, hogy ahol ilyen fények világítanak, ott árnyék is van.  A második darab kaotikus és bántóan primitív díszletezése, a szerencsétlen kétoldali reflektorok, Kőszegi Ákos mindent elmondó és mégis oly esetlen szereplése - melynek okozója az a rettenetes mozgásbeli káosz, ami a színpadon történik - egyenként és egyben sem tűnik szerencsés megoldásnak. Nem csoda, ha a gesztusok már-már az obszcén határát súrolják. Erről a nézőnek nyilván más lehet a véleménye, és nyilván nem szeretne két azonos jellegű darabot egymás után. A kor azonban hasonló volt, és hasonlóan polgárpukkasztó a két szerző. Mindenek "modernizálása" nem sikerülhet azonos szinten.
Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
|
