|
Felemás érzésekkel Anton Csehov: SIRÁLY
Anton Csehov
A Radnóti Miklós Színház vendégjátéka a Soproni
Tavaszi Napokon
Rendező: Valló Péter
 Skizofrén állapot, melynek megoldása majdnem lehetetlen, látványos
szakadék egy előadáson belül. Ez az alaphelyzet, melyet a
színházlátogató a Radnóti Színház vendégjátékán, Sopronban, március
31-én este láthatott. Mintha két részre szakadt volna az előadás. Nem
tudni, szándékos-e a helyzet, de míg a szereplők egyik csoportja
hagyományos Csehovot mutat be a színpadon, addig a másik csoport
valami egészen mást.
 A másik a kidolgozatlanság, mely elsősorban az utóbbi, a nem hagyományos játék szereplőit "sújtja". Mintha nem lett volna idő annak megbeszélésére színész és rendező között, hogy mit és milyen eszközökkel (lehetőleg autentikusakkal) kell-lehet elérni ezen az előadáson belül. Koncepciótlan vagy zavaros koncepcióval megvalósult monológok, követhetetlen, ugrás-, sőt kihagyásszerű változások nehezítik a néző dolgát.  Pedig sok érdekességgel és sok értékkel is szolgál ez az előadás. A kis-színpad megvalósítása nagyon érdekes és életszerű, a megvilágítások - bár lassan azt kell mondanom, hogy Valló Péternél megszokott - erős élfényekkel történnek, élményszerűek. Hadd emeljek ki két jelenetet: az egyik Trigorin és Mása ivójelenete az asztalnál, és a kártyajáték ugyancsak az asztalnál: egészen különlegesen jól sikerültek, festőiek. Érdekes, viszont ellenkező hatást vált ki az egy jeleneten belül, sőt két különböző hangulatú mondat között változtatott erejű megvilágítás: inkább a szájbarágó jelleget erősíti, semmint a mondanivalót szolgálja.  Nagyon jó a színpadkép: modern, mégis sok lehetőséget hordozóan is autentikus, nagyjából egységes, jelzésszerű részleteinek asszociatív, felhívó jellege "jól ül" a bevilágítások mellett. Az ellenkező véglet: szegény ember vízzel főz, de Fekete István szóhasználatával a "niklikerekes", talán legújabb típusú SZTK - bocsánat -, TB-tolószék talán mégsem Csehovhoz tartozik. A ruhatár nagy része nem zavaró, vannak ruhadarabok, melyek talán helyettesíthetők lennének, például a modern, vízhatlan halász-horgászruha.  A korhű alakítások között az első mindenképpen Bálint Andrásé. Szépen megformált, átgondolt, olyan biztonsággal, állandó jelenléttel, a reflektorok érintő fényében különösen kiugró mimikával, testbeszéddel, mely példaszerű. Klasszikus alakítás, méltó a szereplő nevéhez.  Hasonlóan klasszikust nyújt, és csaknem ugyanilyen szinten Csomós Mari és Cserhalmi György. Amíg Bálint András szerepformálását látva a nézőben fel sem merül a gondolat, hogy az agnosztikus orvost másként is meg lehetne formálni, addig az utóbbiaknál nem ennyire egyértelmű a helyzet. Szerepük így is telis-tele van nagyon szépen, mutatósan és érthetően megoldott konfliktussal. Kettőjük kapcsolata teljes összetettségében mutatkozik meg az előadás során.  Szeretném kiemelni Csankó Zoltán tanár-alakját, mely csaknem teljességében megjeleníti mindazt, amit Csehov ebbe a figurába belegyúrt.  A Samrejev család megformálói is mind egyéniségek, és ez élvezhetően ki is derül a darab folyamán. A nőalakok közül az egyszerűbb az anya alakja. Egri Márta kedves és kevésbé bonyolult eszközökkel dolgozik, de az orvossal való jelenetben ennél jóval többet is felvillant. Szávai Viktória szerepformálását is elbírja az előadás egésze. Annak a kérdéses egységnek a határán mozog, ügyesen lavírozva, melyen az egész színrevitel egysége múlik. Szombathy Gyula intézője a maga harsányságával, egyértelmű és határozottan körülírt felfogásával jó kontrapontja a többi szereplő valós-mondvacsinált bonyolultságának.  Jordán Tamás alakítása ezen az estén kicsit halványabbra sikerült. Minden szereplő valamilyen módon egészet nyújtott azon a felfogáson belül, mely számára választatott, de Szorin alakja nem volt teljesen meggyőző. Tudom, hogy egy öregebbre fogott ember megjelenítése a színpadon hálásabb lett volna, és a huszadik század végén egy hatvan évesnek mondott ember alakja általában másként is néz ki, mint a Csehov szándéka szerinti. Ezen élethelyzetek között őrlődik Jordán Tamás, egy vegyes és nem mélyreható "keveréket" választva a megoldások lehetséges csoportjából.  Utoljára hagytam a számomra legproblémásabb két alakítást: Schell Juditét és Széles Tamásét. Külön-külön és más irányban "lógnak ki" az előadásból. Közös bennük, hogy érdekes, kissé túl hangosra, de tartalmában jól sikeredett első darabfél-beli megjelenés után nem sikerült a néző számára magyarázható módon eljutniuk a tetőponthoz. Schell kedves első felvonásbeli jelenet-részletein, Széles emlékezetesen szép fejkötözési jelenetén, főleg annak első felében, így is látszik a tehetség. A fokozás azonban nem sikerült: a páros nőtagjánál ez a bizonytalanság már a Trigorinnal való kapcsolat kezdetén jelentkezik, míg Trepljev életében nagyon extrém a változás a két év alatt, követhetetlen az öngyilkosságig vezető lelki folyamat. Érdekes módon éppen szerepében és Széles Tamás - Zarecsnaja jellemzésében - beszél a nagyon külsődleges, túl sok mozgásról. Ugyanakkor elsősorban ilyen extrovertált formában ő maga próbálja elhitetni azt a jóval mélyebben megbúvó alapkonfliktust, lelkivilágot, mely a tragikus végkifejlethez az alapot szolgáltatja. Nem mondhatom azt, hogy "hát ilyen volt a Sirály Sopronban". Azt talán igen, hogy mindez benne volt az előadásban, amit a csaknem telt házat produkáló soproni közönség láthatott. Örülök a Radnóti Színház vendégjátékának. Mindig jó egy kis "kitekintés", ami talán a soproni produkciókat - melyeket igazán csak a többivel egybevetve értékelhetünk - elhelyezi a művészet örök és nagyon is aktuális értéklistáján. Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
|
