|
Szuverén játék az érzelmekkel J. Cocteau: Szent Szörnyetegek
J. Cocteau: Fordította: Heltai Jenő
Díszlet: Valló Péter
Rendező: Valló Péter  A századfodulók embere (most "első kézből" ismerjük a történetet) - kötelezve érezve magát arra, hogy megmutassa, a múlt után most már csakis rajta múló más jelen és jövő következik - mindig valamiféle kényszerben élt. A tizenkilencedik-huszadik század fordulója mintha kissé "elhúzódott" volna. Az újrafogalmazás, a bizonyítás "húsbavágó" kényszere végigkísérte a teljes következő száz évet és két világégés is kevés volt ahhoz, hogy a tűzzel való játéktól a benne élők többségét eltérítse. J. Cocteau próbálkozásai is erre a századfordulóra, mint forrásra, és jól meghatározható körülményekre vezethetők vissza. A mindenen - az érzelmeken is - uralkodni akaró, de arra képtelen ember dokumentarista bizonyítéka ez az éppen ellenkező szándékkal színpadi formába öntött öntörvényű, szuverén játék az alapvető érzelmekkel. Annak a hamis biztonságnak cifra látszata, mellyel a kor embere, sok más mellett, ezt a kérdést is kezelte - kezeli ma is. Ez a nem veszélytelen játék a "Szent Szörnyetegek" cselekménye.  Dicsérni sem könnyű... Jelen sorok írója szerint, az előző előadások egyéni teljesítményeit nem sorolva, a Szent Szörnyetegekben ebben az évadban a legjobb produkciót láthatja a soproni közönség. A miértre választ adni már jóval nehezebb, mint kijelenteni. Valószínű ugyanis, hogy minden előadásra érvényes, de erre a színrevitelre ugyancsak ráillik a megfogalmazás: minden ilyen vállalkozás egyben valami új, valami szokatlan, bármennyire is "nyersanyagban" ugyanazt tűzi a színlapra, mint előtte annyi más.  A színpadkép sem hagyományos a súgólyukig kihozott dobogóval, az egyszínű, fekete háttérrel, mely előtt sorban állnak a színházi reflektorok. Mintegy a színpad világát hozza a csaknem a nézőtérig hozott világítással a közönség soraiba a rendező, aki a díszlet tervezője egyben. Nem szeretem a szájbarágós szimbólum-magyarázatokat, de ez mindenképpen az "életbe hozott játék" fogalmával azonos. A fekete háttér könnyű és jó megoldást kínál a harmadik felvonás "havazásához". (Hogy a szerzők mennyire szeretik a havat!) Más kérdés, hogy ezzel a díszlettel és világítással az élfények jóval kontrasztosabbá teszik az arcvonásokat, előnyösebb a nem fényképezésre kikészített plasztikus, kevésbé karakteres arc a színpadon, nehezebb a szereplők "helyezkedése", a nagy kontraszt- és fényhatás nehézségeket támaszt a fotós számára .... semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. A nézőtérre hozott játék a második-harmadik felvonásban is folytatódik: a darab egészét tekintve nem zavaró.  A rendezői koncepció a konfliktus hitelesnek ható bemutatásán túl a coda-szerű harmadik rész (Valló Péter megfogalmazása) bemutatásával egy nem nézőellenes - értsd: kicsit vígjáték-szerű - befejezésre törekszik. A sok elfogadható (rágódós, önemésztő, drámai, kicsit tragikus színezetű, modern és annak látszó) lehetőségen belül ez jól megkomponált és hitelesnek tűnő változat. A darab úgy működik, mint egy pszichológiai teszt. Elolvasáskor az olvasó saját lelkivilágát vetíti bele, mintegy saját előadást hoz létre. A színházban, szakemberek között elég azonban egy apró, a szerző által nem "kivédett", tulajdonképpen kivédhetetlen lehetőség: a színreállítók észreveszik, és egy teljes értékű, de új változat kel életre a színpadon. Varázslatos világ, elismerés az ötletek gazdáinak.  A ruhatár szolid és - gondolom - anyagi lehetőségeiben erősen korlátozott. Az anyagok minőségétől eltekintve elfogadható egészében, jó és egységes színvilágú. A görögös ruha vagy jelmez masnival már kissé kevésbé autentikus, de ez csak csomó a kákán...  A szereplőgárda kiváló: a főszerepben Borbás Gabi egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy a valóságban legalább annyira jó színésznő, mint akiről szerepét alkották. Külön személyes érdeme a darab fő konfliktusának hiteles szellemi tolmácsolása: az érzelmekkel való merész, hazardírozó játék esztelen folyamatába belerántja a nézőt, hogy az vele együtt szenvedje végig a lehetséges megoldásokat.  Lulu szerepében Hacser Józsát csodálhatjuk meg, kidolgozott részletekkel, fantáziadús kellék-játékkal.Szerepformálása a humoros és emberi vonásokon túl mégis olyan, melyben azon legendás mindenes öltöztetőnőknek állít emléket, akik a színfalak mögötti látatlanságban is egész életüket a színháznak, adott esetben egy személy csodálatának, karrierjének, szeretetének szentelték. A megfizethetetlen és megfizetetlen napszámos, aki mindig ott és akkor van jelen, amikor a legnagyobb szükség van rá: munkája nem ér véget a színház kapujánál. Talán mindent így kellene csinálnunk!  Székhelyi József az a szereplője az előadásnak, aki látszólag a legeszköztelenebb módon, "csak" önmagát nyújtva mozog a színpadon. Természetes a hangja, a gesztusai, mégis a veszélyes korban levő vezető színészt láthatjuk, aki törvényszerűen botlik bele a lehetőségbe, hogy utána önmagához, belső valójához visszatérve, a darab végén - kívül-belül - "hazataláljon". A rendkívül érzékeny mimika, a mások dialógusának folyamatos kísérése, egy különlegesen érett mozgás- és jelzéskultúra teszi teljessé, annyira beszédessé, hitelessé és éretté ezt az alakítást.  Az első felvonás után tanácstalanul néztem körül: vajon mit is gondoljak Pikali Gerda fh. alakításáról. Annyira vegyes érzelmeket váltott ki belőlem ez a megfoghatatlan, kicsit arctalan megjelenés. El kellett telnie még két felvonásnak, hogy rájöjjek: szerepének lényegét éppen ezzel nyújtja, hogy annyira nehezen lehet megítélni, pillanatról pillanatra változik. Kaméleon-szerep az övé, melynek színeit mindig a jól megfogalmazható érdek alakulása keveri ki. Ez a sokarcúság nagyon jól "jön át" a színpadról, a fiatal színésznő lelkesedése és vehemens játéka jól fedi darabbeli szerepét.  Charlotte, Pasqualetti Ilona alakításában, a józan ész szószólója. Ő tolmácsolja hangosan a néző állandó közbevetéseit, praktikus véleményét, aki a maga módján - Cocteaunál - természetesen ugyancsak szörnyeteg, szintén emlékezetesen jól szerepel. Nagyon kedves, a színen belüli személyes "kontrapont" a harmadik felvonás elején "rádiós szereplése".  A rádiós szerepében egy meglehetősen felszínes fiatalembert formál Kernács Péter. A fiatalos irónia nyilván jogos, a karikírozás még az elfogadhatóság határán belül van. Végignézve azonban a Soproni Színház előadásait, igazán nem tudom, hogyan fogalmazzam meg azt a gondolatot, miszerint ezen szerepek birtokosai mintha a legkönnyebb megoldást választanák. Igazából pantomim, gegparádé és éneklő beszéd keverékét kapjuk minden alkalommal. Nem lehetne valamivel kevesebb külsőséggel, de tartalomban valamivel több, úgy általában is?  Mégegyszer mondom: nem biztos, hogy a darab az évad legjobb műve mint nyersanyag, de a színrevitel az 1999-2000-es év eddigi legjobb, legkiegyenlítettebb nagy-produkciója. Jó rendezői koncepció jó színészekkel találkozva valósult meg nagyon jó színvonalon a Petőfi Színház deszkáin. Kívánjunk még sok ilyent magunknak! Fotó (Pluzsik Tamás
kamerájával) és szöveg
|