|
Színházunk bemutatta Jacques Deval: Tovaris
Játszódik Párizsban 1933-ban. A szerző eredeti neve Jacques Boularan (szül. 1895.) 
Díszlet: Székely László
 Miután a darab személyi és történeti vonatkozásait az előzőekben felvázoltuk, nincs más dolgunk, mint konkrétan a Soproni Petőfi Színház előadásáról beszélni, azt bemutatni olvasóinknak. A darab történeti körülményei - akár a mostanában "felfedezett" magyar nemesség helyzete, mondjuk, az ötvenes években -, sok furcsa, kesernyésen humoros szituációt rejtenek. A színmű megtekintésekor az elsődleges kérdés az, hogy a színreállítónak a darabban konkrétan benne rejlő lehetőségeket mennyire sikerült megvalósítania, másodlagosan pedig érdekes lehet, hogy mindehhez a szereplők és rendezői elképzelés révén mit sikerült hozzátennie?  A díszlet- és jelmeztervezők dolgát meg is könnyíti, de meg is nehezíti a körülmény, hogy a darab írója rendkívül részletes, aprólékos színpadképet ír elő minden felvonáshoz és képhez, egyben nagyjából a szereplők ruhatárát is jellemzi. Mindez persze azon klasszikus demokráciákban, ahol az ilyenfajta egzisztenciavesztés szinte elképzelhetetlen, szükséges is. Mi azonban ilyen téren "első kézből vagyunk értesültek". A díszlettel nincs is különösebb gond: minden a helyén van, az eszköztár rejtette technikai malőröket persze minden társulatnak Murphy törvénye szerint a próbák során végig kell szenvednie, de ha "bejön", sok nézői reakció kiváltója lehet.  A ruhatárral már vannak apróbb-nagyobb problémák. Az, hogy egy ruha elszabott-e vagy sem, hogy egy díszruha megfelelő-e vagy sem, csak ízlés kérdése is lehet. Ha egy ruha "túlkarikírozó", az már feleslegesen "húzza" el a figyelmet a történet fő vonalától. De ha egy nagyhercegnő 1933-ban "nejlon" kombinéban és alsóneműben ugrabugrál egy ágyon, attól már csak csuklani lehet... A kulisszák íratlan törvénye, hogy a ruhatervezővel, különösen minden színésznőnek, ajánlatos jóban lenni!  A rendezői felfogás tiszta, és ragaszkodik a darab által bőven nyújtotta lehetőségekhez. Ha arra gondolok, hogy minden előadás valamennyire "hozott anyagból" valósul meg, azt hiszem, a rendezés egyik legnehezebb feladatára célzok. Mindemellett látszik a gondos kimunkálás, a történések "vezetése", a gyakorlott komikus tiszta szándéka, hogy színész kollégáit minél több tapshoz próbálja "hozzárendezni", ugyanakkor valamiféle egészségesnek mondható egyensúlyt megkeresni a szereposztás és a szcenika hierarchiájában.  Ahelyett, hogy a szereposztáson végigzongorázva egyenként vennénk nagyító alá a szerepek formálóit, hadd emeljem ki a két, véleményem szerint legjobban sikerült alakítást. Az egyik Kőszegi Ákos, aki az emigráns herceg hűséges alakításával az egyik legárnyaltabb személyt jeleníti meg a színen, a másik pedig Nagy Gábor, aki most sima modorával az annyira ismert, kultúrkörökben is elfogadott vad tovarist személyesíti meg. Ez utóbbi alakítás komolyságát avval is tetézi, hogy olyan környezetben teszi mindezt, ahol nagyon is ismertek a gyakorlatban a gorocsenkók.  Nem állíthatom, hogy jól ismerem a mai magyar színészeket. Kicsit meg is döbbentem, amikor a darab olvasása során próbáltam kialakítani magamban egy képzeletbeli szereposztást. A férfi szerepekkel még valamelyest boldogultam, de a női szerepeknél csak megálltam el-eltűnődve, és arra gondoltam, hova lettek azok a nagyasszonyok, akik valóban a színpad nagyhercegnői tudtak lenni, nem harsányan, nem sok mozgással, csak árasztva maguk körül azt a méltóságot, ami egy ilyen darabnál alig nélkülözhető.  Hála a darab szövegének és helyzetkomikumainak, az előadásokat látogató nézők minden bizonnyal sokat fognak nevetni, kinevetik magukból mindazt, amin nem is olyan régen még csak sírni lehetett. Nevetve mégiscsak könnyebb, akár Cyranóval együtt is: "Mert magamat kigúnyolom százszor is, ha kell, de hogy ezt más tegye, azt nem tűröm el!" - DI - |