|
Érdemes-e reinkarnálódni? Noël Coward:VIDÁM KÍSÉRTET
Noël Coward:VIDÁM KÍSÉRTET valószínűtlen komédia két részben
Fordította: Réz Adám
Rendező: Székhelyi József  Kamaraszínházi előadás. Történik Charles Condomine kenti házának nappalijában. Noël Coward-ot nem merném minősíteni. A Réz Ádám fordításában megismert darab erősen közepes, kellemes esti szórakozás: ha a mai ország polgárai megengedhetnének maguknak egy kiadósabb vacsorát előtte egy vendéglőben, könnyű bort javasolnék a menü végére. A számos "irodalmi, neo-spiritiszta vedlés" után a témán nincs új bőr, tetszik-nem tetszik: a régit kell retusálni. Ha arra gondolok, hogy Hamlet atyjának megjelenésére csaknem ugyanazokat a kifejezéseket tartogatja a magyar nyelv, mint a "Vidám kísértet" "duplázódó" szellemeire, akkor megkockáztatom a hazugságot az anyanyelvem szegénységére, vagy valami más nem stimmel.  Honnan támad egy írónak az a téveseszméje, hogy olyan alakokat teremtsen ugyanazon név alatt, akiket csak azért nem kell komolyan venni, mert az már nem divat? Hogyan mert a "Kísértetkastély Spessartban" felejthetetlen kockái után a témához nyúlni? Miből gondolta, hogy egyszerre "elbír" a párhuzamos kettős történéssel, a dupla kísértettel és az emberi, nagyon felszínes, nagyon jelentéktelen megjelenítéssel? Nézzük a címbeli kérdést! Teréz anya óta tudatosodott az emberekben, hogy bizonyos szint alá még reinkarnálódni sem érdemes. Igen ám, de hogyan tartsuk meg a halál után a földből, ami kedves: egy tál étel, egy pohár jó bor, egy szép festmény, egy kapcsolat. Coward történetéből az a bizonyosság süt át a színpadról, hogy a szelektív reinkarnációnak sincs értelme, mert mi, emberek már annyit hazudtunk egymásnak életünkben, hogy arra új kapcsolatot még ilyen szinten sem lehet építeni.  Milyen eszközök állnak a színreállítók rendelkezésére? A szerző sok tekintetben "ál-szabadkezet" ad a környezet megteremtői számára. Olvasva a drámát, gyilkossággal "fűszerezett" vígjátékot, nekem azt kell megítélnem, amit látok, nem azt, amit elképzelek. Langmár András díszlete ugyanúgy a többszöri hasznosítás jegyében született, mint annyi minden más a jelenkori produkcióban. Egy-egy ügyes választással, a berendezés "végigjátszatásával" válik funkcionálissá ez a díszlet. A jelmezek, a ruhatár Tordai Hajnal tervezésében és válogatásában jelenik meg a színen. A férfi, aki kritikaírói minőségben figyeli a darabot, persze sokszor becsapható a ruhákba bújtatott női bájjal, de az az érzésem, hogy a ruhatár egy (ügyesen) kiegészített régi darabok kellékeit is magába foglaló együttes, új kosztümökkel kiegészítve.  A rendezői koncepció Székhelyi József tapasztalatát dicséri. Felismerte, hogy a darab egyetlen lehetősége, ha jellegtelen mondatait, másokat ismétlő jeleneteit olyan pergővé gyorsítja, ahol csak a poén utáni taps az egyetlen megállási lehetőség. Székhelyi "tiszteletlenül" bánik ezekkel a szerző-generálta szellemekkel, az előtérben a maszkara-kirakattal és álmárvány szándéktáblával. Igaza van, mert méltósága a halálnak és nem a házi szellemeknek van. Tudni kell lemondani arról, ami nincs a darabban - ezt egy nagyon elegáns gesztussal teszi -, hogy azt, ami lehetőségként megmarad, maradéktalanul kihasználhassa. A gyorsítás minden eszközét, a pattogó, a párhuzamos beszédet, mozgást és beszédet együtt, egyszóval mindent felvonultat, hogy mi, nézők, jól szórakozzunk. A szituációteremtés iskolapéldáit és egyben bravúros alkalmazásait láthatjuk, melyek a színész segítségére sietnek, amikor nehezen megoldható prózai helyzettel találkozik.  A szereplők: Bács Ferenc Charles, az érett, ám még mindig extra kapcsolatra vágyó férfi alakjában mutatkozik be Sopronban. Le kell mondania a darab érdekében arról, hogy szép, artikulált, zengő orgánumát csodálhassuk, de itt kötelező, sőt egy-egy alkalommal talán egy picit gyorsabb reagálással még fiatalosabbá, hihetőbbé, "terhelhetőbbé, központibbá" tehetné a figurát. Nagy tapasztalata, jó szövegtudása, kulturált viselkedése előnyére válik az előadásnak. Humort tud becsempészni a szavak közé, ami a hasonló hanggal megáldott színészek közül oly kevesekre jellemző.  A második feleséget, Ruth-ot alakító Borbás Gabi újjászületett. Ismét a korábbi teljes gesztus és mimikai repertoárját láthatjuk a színpadon, a többszereplős jelenetek közben sokszor azon kapom magam, hogy őt nézem, miközben más beszél a deszkákon. Amennyire lehet drámainak nevezni a szituációkat, annyira, sőt annál jobban jelenik meg mindez játékában. "Szellemmé válásában" erősebb külsődleges eszközöket mert vállalni Molnár Zsuzsánál - tetszett merészsége, ahogyan áldozni mer a kockázat oltárán.  Az első feleség "bosszúálló szellemének" szerepében Molnár Zsuzsát láthatjuk, aki hasonló felfogásban és mozgáskultúrában már a tavalyi év ír darabjában is megmutatta tehetségét. Nincs semmi kétségem afelől, hogy a "szellemség" sok, kevéssé extrovertált eszközzel is megvalósítható, de az író előírásait valamennyire illik betartani. Egy arkangyal nem csillog annyira, mint Molnár Zsuzsa látható felületei, és ez határozottan zavart. Annál inkább, mert nem lett volna szüksége rá: játéka anélkül is csillogó. Természetes kedvessége több hatással bírt, mint az összes magára szórt csillámpor.  Dr. Bradman és felesége, Kernács Péter és Törtei Tünde rövid, "kétmegjelenéses" szerepükben láthatók. Erőteljes és többször túljátszottnak tűnő (Kernács) hangulatukkal és hangos, de mégis lassan már a félszbe és elnyomottságba skatulyázott szerepjátszásukkal (Törtei) egészítették ki több-szereplőssé a történetet.  A darab fő figurája (nem is tudom, miért nem vele kezdődik a szereposztás), Madame Arcati, Rátonyi Hajni. Az ő megjelenése az, mely minden holtponton túllendíti a darabot, igazi élmény. Kidolgozott és a láthatóan sokat csiszolt mozgásokon kívül végre teret kapott természetes humora, temperamentuma és mindenkor bevethető játékkészsége. Kulcsfigurája a darabnak - ehhez méltón játszik, komédiázik, méltán aratva le a közönségsiker jelentős részét. Úgy tűnik, mintha ez a szerep valamiféle jutalomjáték lenne számára. (Színészek különös lelkesedéssel tudnak játszani az ilyen darabokban.) Most ennek csodálatára is módunk van. Csak hálásak lehetünk a sorsnak, ha szemtanúi voltunk egy ilyen remélt találkozásnak.  Edith szerepében Rácz Brigittát láthattuk, aki túlmozgásos, kicsit karikírozott szerepjátszásával emlékezetessé tette alakját. Nem az ő hibája, a szerep hálátlansága, hogy az író nem egy elfogadható, hanem ilyen előkotort ötlettel teszi meg médiumnak. Ez a rész kevéssé érthető és talán a darab dramaturgiailag leggyengébb, a befejezéshez gyorsan - és talán az író legnagyobb megkönnyebbülésére is - közelebb vivő része.  Tisztelt olvasóim! Nyugodtan menjenek el vidám szellemnézőbe a Soproni Petőfi Színház Kamaraszínházába. Ami erény az előadásban, az a tagoknak és segítőiknek köszönhető. A színész "hozott anyagból" dolgozik és ha lett légyen bár az angol szövet, de feslik - bravúros szabó szükségeltetik az elfogadhatóvá tételhez. Ne szégyelljék kimondani: ez már a második gyengécske darab ebben az évadban. Mindkét esetben csak a színészeknek és a rendezőknek köszönhető, hogy tapssal fejeződik be az előadás. Egyelőre költői a kérdés: mi lenne, ha egy igazi drámával (is) próbálkozna a Színház sokunk örömére, akik nem csak színészeket, kacagást, hanem katarzist is várunk, amikor (be)kilépünk a színház kapuján? Fotó (Pluzsik Tamás kamerájával) és szöveg
|
