|
Klasszikus a színen Ben Jonson: Volpone
színmű két részben
Zene: Darvas Ferenc Díszlet: Kerényi József Jelmez: Halasi M. Zsuzsa Asszisztens: Kernács Péter Rendező: Szőke István  A Soproni Petőfi Színház 1999/2000-es évadjának kétségtelenül
egyik csúcspontjához érkezett, amikor Ben Jonson Volpone-ját, annak
egyik változatát adja elő. Igazi klasszikus dráma, a maga minden korra
szóló modernségével, emberre-egyénre szabottságával, nehéz és hosszú
szövegekkel, ugyanakkor nagyszerű lehetőségekkel mindazok számára,
akik szerepet vállalnak benne és közreműködnek színrevitelében.
 Így van ez a soproni előadás esetében is. Kezdjük a díszlettel! Kerényi József nagyszerű munkát végzett. Rendkívül egyszerű és szimmetrikus színpadkép mellett egyetlen gondosan elhelyezett láda és a súgólyukra, a néző orra elé "kitett" ágy uralja a deszkákat. A játszóteret egyébként tér- és időjelző funkcióval ellátott függönyök teszik változatossá, ugyanakkor nyitottá a színház terét képletesen és valóságosan a háttérben elhelyezett velencei képrészlettel. Ehhez járul még egy emelvény, néhány szék, egy fekete takaró, és ennyi az egész. Színösszeállításában is autentikus, ugyanakkor jól összehangolt, sok és változatos mozgáslehetőséget, a fontos és kevésbé fontos szétválasztását biztosítva. A jó megvilágítás csak segíti a díszlet adta lehetőségek kihasználását. Kevés spot-ot használva is a monológok jól kiemeltek.  A jelmezek, Halasi M. Zsuzsa munkái ugyancsak jól sikerültek. A főszereplők és azok, akiknek maszkjuk ezt feltétlenül szükségessé teszi, teljes, csaknem korhű jelmezt kaptak, míg a többi szereplő "civil ruhában", a szükséges kiegészítőkkel lép a színpadra. A színösszeállítás jól egybecseng a díszlet színeivel, funkciótlan erős színek nem láthatók, mégis jó tagolják a háttér alapszíneit. Szerencsés a jelmezek ilyetén aránya, nem zavarja a nézőt az imaginációban, beleélésben.  A zenék, Darvas Ferenc összeállítása, egy vásári, közönséges és részben disszonáns élethelyzethez igazodva részben elválasztják a színeket, részben bevezetik azokat. Kétségtelen, hogy ez a fajta zene halk nem lehet, az azonban kétséges, hogy mindez csak a diszkó és a mai technika teljes hangerejével szólalhat-e meg egy klasszikus előadásakor. Annak a gyakorlatnak a hatásossága is kérdéses, amikor a crescendo a fortéból indul és jut el a fortissimóig (adott esetben ugyanazon hatás eléréséig lejjebbről indulva fel sem kell csavarni ugyanaddig a hangerő gombot. A kereskedelmi TV-k gyakorlatát idézi a beszéd és zene két különböző szintre beállítása és mindez a beszéd kárára.)  A rendező koncepciója egységes egész, mely a teljességig kiformált részletektől a brutális, csaknem naturalisztikus megjelenítésig, a jó szövegmondásig és a színpad teljes kitöltéséig terjed. A mozgások néha stereotyp, szigorúan betanult jellege csak kevésbé zavarja a mű élvezetét. Az erős (erőszakos?) rendezői kézzel vezetett előadás példája ez, melyből csak a nagyok tudnak - szerencsére többször - egyéniségükkel kitörni. Ez adott esetben nem baj, sőt az előadás egyik erénye lehet.  Az előadás főszereplője minden tekintetben Mikó István, aki bizonyos értelemben, spontaneitásával, szabad játékosságával, fantáziájával, a szöveg pillanatról pillanatra változó, értelmező átfordításával kiemelkedik az őt a színpadon is körülvevő társak közül. Kevés árnyaltabb címszerepet láthattunk a Ben Jonson darabot színrevivők között. Az élettapasztalat nagysága és annak szabad érvényesülése az, amely annyira szárnyalóvá teszi ezt az antipatikus alakot óriási öniróniával és humorral ábrázoló vezető színészt. Ismert és ugyanakkor utánozhatatlan gesztusai, fintorai, felkiáltásai, siránkozó hanghordozása mind-mind erősíti ennek a pénzhajhászó nemesnek a karakterét. Nem biztos, hogy más alakításában ennyire megsajnálnánk a szemérmetlen gyűjtögetőt.  Boros Zoltán Mosca-alakítása nagyon kifejező, és az eddig majdnem csak szőke hajával és fiatalságával szereplő fiatalember (lsd. pl. a Molnár F. darab) intrikus szerepben is igazán megbízhatót nyújt. Néhány mozzanatában az alakításnak kicsit mesterkéltnek, "kimerevítettnek", túltervezettnek érezzük a megjelenését, gesztusait, de egészében hihető, és jól követi az író (rendező) szándékát.  A három "végrendelet-várományos" alakítója közül Győri Péter és Incze József remekel. Győri Péternek kevesebb külsődleges eszköz áll rendelkezésére, mégis hiteles a kissé ostoba ügyvéd szerepében. Incze József Corbaccio-ja sokáig emlékezetes lesz a Soproni Színház történetében. Tele humorral a szerep kínálta alkalmakat maximálisan kiaknázza. A félig süket, félig szenilis öregúr alakja végig bukdácsolja a színpadot, esik-kel, félrehall és remél. Az előadás egyik maradandó emléke ez az alakítás. Lázár Csaba igazi vehemenciával, a naturalizmus határát súrolva jeleníti meg a férjet, akinek féltékenységét csak pénzéhsége múlja felül.  Nano, a törpe szerepében Urmai Gábor, Castrone eunuchként Suha
Kálmán, Androgyno hermafroditát alakítva Zalai Tamás nyújt
emlékezeteset az est folyamán. Nem csak a széplelkekről volt nevezetes
a reneszánsz, Jonson-tól sem állt távol egy kis megbotránkoztatás.
Minden kitalált atrocitás "ül", néha kicsit túl mechanikusan, túl
pontosan, mely a hatásból jócskán elvesz. "Időzített" bohócokat,
szórakoztatókat lát Sopron közönsége, de nem nehéz megjósolni, hogy
minden poénra így is akad "vevő" a nézőtéren.
 Posta Lajos szerepe nem kínál túl nagy lehetőségeket. (Ebben a darabban a pozitív szereplők egy fergeteges gonosz alakítás mellett óhatatlanul kicsit bugyutának látszanak.) Ehhez képest jól illeszkedik a korabeli Velence sokszínű teátrális társadalmába a Lázár Csaba (Corvino) feleségét, Celia-t megformáló Urbán Andrea hitelesen jó alakításával együtt.  A cselekmény fősodrához kapcsolódik, de azzal részben párhuzamosan
fut Sir Politicus Volna lovag (Benkő Péter) és Peregrinus, utazó
úriember (Kernács Péter) története, mely a kritizált társadalom képét
teljesebbé teszi. A kicsit halványabbra sikerült történet
Lady Volna-n, Sir Politicus feleségén (Szabó Anikó) keresztül
kapcsolódik Volponéhoz. Kiemelendő Szabó Anikó szerepformálása. Jól
mutatja be a hölgy önmagára, megjelenésére fordított gondját,
melynél csak közönségessége nagyobb. Emlékezetes a Volpone-val
folytatott "ágyjelenet", mely az egész előadás egyik legjobban
sikerült része.
 A színrevitel kormegjelenítésének autenticitása mellett egy kicsit agresszív. Mintha a rendező, akinek a legapróbb dolgokra is láthatóan kínos gondja volt, örömét lelte volna egy-egy újabb ütésben, rúgásban, hajráncigálásban.. A darabot könyvben olvasva ne lepődjön meg a színházi néző, ha ott más befejezést talál. Jonson didaktikusabb, ha tetszik, komolyabb, tanító-jellegűbb finist szánt a darabnak. Az egyedüli alapvető ellentmondás csak ebben sejthető, ez feszegeti a megjelenítés módjának egészét és magyarázat után kiált Ez a befejezés (gondolom, nem soproni "specialitás") hatásosabb, vígjátékibb lelépést kínál a szereplő-gárdának. Lehet, hogy a néző jobb hangulatban, vidámabban lép ki a színház kapuján, de néhány szép monológgal mindenképpen szegényebben.  Nehezebben fogja felismerni például azt, hogy a Volpone a mának is írt darab. Ha nem hallotta itt az előadásban, akkor olvassa el André Kostolany-nak, a magyar származású tőzsdekirálynak börzepszichológiáját, melyben éppen, amikor a pénzről, annak bűvöletéről ír, a Volpone-ból idéz (lehet-e aktuálisabb a kapitalizmusnak ezen magyarországi stádiumában?), annak immár Mosca szájából elhangzó (eredeti) záró monológját: "Nyissátok ki az ablakokat és az ajtókat! Levegőt, fényt, embereket ide! Még érződik a félelem, a fukarság, a rossz nyelvek szaga. Szót se többet pénzről! Most boldogok akarunk lenni!..." A Volpone-előadás így is a Petőfi Színház ez évadbeli jelentős eseménye, nagyon jó és tanulságos szórakozást kínál a színházat meglátogatóknak. Szöveg és kép (Pluzsik Tamás gépével) - DI - U.i. A szerző külön köszönetét fejezi ki Mikó István szinidirektornak, aki felhívta figyelmét a S. Zweig - Illyés Gy. féle változatra, mely nem az eredeti Volpone. Kostolány idézete is ebből a változatból származik. |