|
Ahogyan a hűségtorony a város jelképe, úgy a soproni borvidék Kékfrankos A Kékfrankos eredetéről
A Kékfrankos Sopron város és a soproni borvidék jellegzetes vörösbora. Ahogyan a hűségtorony a város jelképe, úgy a soproni borvidék Kékfrankos boráról nevezetes.  A Kékfrankos egyik legértékesebb vörösbort adó fajtánk. Tőkéi kiegyenlített állományú ültetvényt alkotnak, kevés hajtást nevelnek és könnyen kezelhetők. Termőképessége kielégítő. Minden évben megbízhatóan terem, de esetenként kötődése nem tökéletes. Szeptember végére 16, október első felében 17-18 fokos a mustja. A legrosszabb évjáratokban is elfogadható minőséget terem. Nem rothad. Bora szép színű, finom cserzőanyag-tartalmú, kissé savas. Minden vörösbortermő vidéken és az ezekkel szomszédos jó bortermő helyeken telepíthető. A Kékfrankos a magyar vörösborszőlő fajták között vezető szerepet játszik. A nemesítők gyakran használták szőlőpartnerként; az osztrák Zweigelt és a Blauburger, a Táltos, a Magyar-Frankos, a Rubintos, továbbá a Kozma Pál és társai által nemesített CS.V. 420 és a CS.V. 525 fajták ismertek. I970-ig az országosan 2500 hektár Kékfrankos szőlőterület fele a soproni, borvidéken volt. Feltételezett eredetével többen is foglalkoztak, és általában ausztriai eredetűnek tartották. A francia Viala-Vermorel ampelográfia szerint a fajtáról a XIX. század első felétől hiányzanak az ismeretek. Az osztrák Helmuth Roma a Kékfrankos eredetéről írt munkájában a fajta megjelenését Nagy Károly császár 1768-8141 uralkodásának idejére teszi. A frank birodalom megalapítója lelkesen foglalkozott a szőlőtermeléssel. Az avarok feletti győzelem és a birodalom keleti részének /Ostmark/ megalapítása után kivágatta a rossz "hun" fajtákat, és francia fajtákkal pótoltatta. Az elképzelésnek ellentmond, hogy az ampelográfia szerint a Kékfrankos jellegzetes francia, a convarietas occodentalis subconvarietas Ballika vörös-bor fajtákhoz tartozó Cabernet, Medoc és Pinot fajtával ellentétben convarietas orientalis subconvarietas caspica tartozó önálló fajta. Franciaországban nem ismerték és nem is termelték. A frankos név ettől függetlenül származhatott ebből az időből. A birodalomban a termelésre kiválasztott fajtákat frank minőségi jelzővel illették. Ilyen termelésre kiválasztott fajta lehetett a nem francia eredetű Kékfrankos; a német nyelvterületen frankischnek, az észak olasz Friaul tartományban franconiának nevezték. Alsó-Ausztriában 1767-ben a fajtát Schwarze Frankisch néven ismerik. A német Limberger név az Alsó-Ausztriai Retz körüli Limbergből származik. Az újkor elején ez vörösbortermő vidék volt. Feljegyzések szerint Ferdinánd császár kedvelte és rendszeresen fogyasztotta a limbergi vörösbort. Elgondolkodtató, hogy ezt a ma általánosan Kékfrankosnak nevezett fajtát még a filoxéravész előtt az egész Nagy-Magyarországon ismerték. Elképzelhető, hogy ez az ampelográfia szerint a Kaszpi-tenger vidékéről származó fajta a népvándorlás, vagy más keleti hatás révén került Pannonia térségébe. Semmi jele annak, hogy a fajta Ausztriából került volna Magyarországra. A fajta elnevezésével kapcsolatos zavarról: a Nagyburgundi-Limberger-Blauer-Moravka elnevezésnek is szerepe lehetett abban, hogy a Kékfrankos néven megismert fajtáról a XIX. század első felében nincsenek feljegyzések. A soproni Levéltárban Kékfrankos szőlőről első ízben Vetter Pál a János-telep igazgatójának "Az oltványszőlők mustra vizsgálata" címmel 1895 évben írt tanulmánya tesz említést. Vetter Pálról tudni kell, hogy az általa vezetett telep feladata volt a filoxéravész nyomán kipusztult szőlőterületek oltvány szükségletének előállítása. Külön érdeme, hogy megtanította a gazdákat szőlőoltvány készítésére. Sopronban Pettenkofer László szőlészeti felügyelő, a Soproni Állami Gazdaság első főlkertésze foglalkozott a Kékfrankos eredetének kérdésével. A Soproni Szemlében 1977-ben megjelent "Kékfrankos a soproni borvidék uralkodó szőlőfajtája" című tanulmányában összefoglalja a fajta eredetéről gyűjtött ismereteit. Tőle tudjuk, hogy Magyarországon első ízben 1923-ban használták a Kékfrankos bor nevet. A soproni népszavazás miatt nehéz gazdasági helyzetbe került szőlősgazdák megsegítésére a kormányzat intervenciós borvásárlást szervezett. A bort Budafokon palackozva Kékfrankos néven értékesítették. Jager Mihály borkereskedő a 30-as években "Soproni Kékfrankos" néven forgalmazta palackborát. A soproni borvidék a középkorban fehér borairól volt híres, kedvező évjáratokban aszú minőségű bort is termett. Vörös szőlő termeléséről a XIX. század második felétől vannak adataink. Sopron város úgy védte borértékesítési privilégiumát, hogy csak a város
határában termelt szőlőt engedte behozni a városba. A városkapuknál lajstromozták
a gazdák által behozott szőlő mennyiségét. Ezt a gyakorlatot a privilégium
megszűnése után is folytatták, és az 1861-1870 közötti feljegyzések arról
tanúskodnak, hogy a városba behozott szőlőnek 5-10 %-a volt a vörös szőlő.
Ebben az időben - vörös szőlőből előállított vörösbor csak a gazdák saját
és közvetlen környezetük ellátását szolgálta.
Az 1885-ös évben a városba szállított vörös szőlő aránya az addigi 5-10 %-ról 33%-ra, 1895-re pedig 45 %-ra növekedett. Mi okozhatta ezt a hirtelen fajtaváltást? Sopron 1275-ből származó, a város alapításával egyidejű borértékesítési privilégiumot élvezett. A város gazdái éltek a privilégium által biztosított gazdasági lehetőségekkel, és már a középkorban jelentős mennyiségű bort adtak el külföldi kereskedőknek, akik a jó minőségű borokat ismerve jöttek Sopronba. 1850-ben megszűnt a város borkereskedelmi privilégiuma, véget ért a soproni gazdák évszázadokon át tartó borértékesítési biztonsága. Elmúlt ez az idő, amikor a szüret befejezése után újbort kóstoló borkereskedők lepték el a várost. A város gazdái megismerték az értékesítési nehézségek gondjait. A XIX. század második felét a nagy társadalmi változások jellemzik. Megkezdődött az iparosodás, új gyárak, vasutak épültek, megélénkült a kereskedelem, megnőtt a folyamatos keresettel rendelkező polgárok száma. Ez az új fogyasztói réteg nem a kiemelkedő minőségű, drága, hanem az elfogadható árú, asztali minőségű borokat kereste. Sopron város korábbi privilégiumának megszűnése után a Földművelésügyi Minisztérium még 1895-ben is engedélyezte, hogy a soproni gazdák sajáttermésű boraikat az ún. "Buschenschank"-okban értékesítsék. A gazdák a borkimérési engedélyt két hétre kapták, és boraikat egy külön helyiségben, vagy lakásuk egy szobájában árusították. Ezekben a kimérésekben egyre népszerűbb lett az általuk Burgundinak nevezett vörösbor; ez adott ösztönzést a gazdáknak, hogy a most már nehezen és csak közvetítő kereskedelem útján értékesíthető fehér borszőlő helyett átálljanak a korábban is ismert bőtermő vörös szőlőfajta termelésére. A filoxéravész előtt az átállás nagyon egyszerű és gazdaságos volt, a szaporító anyagot a meglévő ültetvények biztosították. A filoxéravész utáni szőlőtelepítések során tovább folytatódott a fajta térhódítása, így lett a soproni borvidék jellegzetes vörösbor-termő terület. Ez a fajtaváltás csak a soproni borvidékre jellemző. A múlt század végéig a borvidéket Rust-Sopron-Pozsonyi borvidékként tartották nyilván. A jelenleg Ausztriához tartozó Ruston nem következett be ez a robbanásszerű fajtaváltás. Rust és környéke ma is fehérborairól híres, nagyobb arányú kékszőlő-telepítések csak a Sopronnal határos községekben és Oka térségében történtek. A történelmi múltban Magyarországon és a környékbeli országokban létezett egy vörösbor-termő szőlőfajta, amely ellentétben a francia borvidékek vörösboraival, nem occidentalis /subconvarietas gallica/, hanem orientalis /subconvarietas caspica/ eredetű volt. Sopron város gazdáinak és a soproni borvidék szakembereinek elvitathatatlan érdeme, hogy felismerték az egy évszázadon át szunnyadó szőlőfajta termelési lehetőségének előnyeit. Amint megnőtt a vörösbor iránti kereslet, volt erejük és bátorságuk, hogy egy fél évszázad alatt megváltoztassák borvidékük arculatát és vörösbor termelésére álljanak át. Dr. Székely Lajos - Molnár Tibor | ||||||||||||||||||||||||||||||||