|
Beszélgetés Bács Ferenc színművésszel bacsferncinterju
Beszélgetés Bács Ferenc színművésszel A nagyszebeni születésű, két évtizede Magyarországon élő Bács Ferenc színművészt aligha kell bemutatni az olvasóknak. Hogy ezúttal mégis megtesszük, annak egyetlen oka van: a népszerű színművész az idei évadban gyakran fordul meg a Petőfi Színház színpadán, a város utcáin.  – Huszonkét évvel ezelőtt telepedtem volna le családommal Miskolcon, de mivel ott nem kaptunk lakást, Győrbe költöztünk, ahol otthont, ugyanakkor szerződést is kaptam az új színházban. A nyitódarabban, a Fáklyalángban játszottam Görgeyt. Alig telt el egy esztendő, meghívtak a Vígszínházba. A lehetőség szakmai előrelépést, a magánéletemben újabb év múlva válást hozott. Barátságban váltam el feleségemtől és nevelt fiamtól, aki ma urológus orvos. Én pedig Katalin lányommal éltem tovább. A Vígszínház után a József Attilába kerültem, ahol fantasztikus darabokban játszottam például Bánsági Ildikóval, Ruttkai Évával. Később szabadúszó lettem, számos társulatnál vendégeskedtem, majd utam Miskolcra vitt vissza. Közel harminc játékfilmben szerepeltem. Nyerges Ferenc barátom menedzselése révén zenés műsorral jártam az országot. Szentirmai Ákos zenész közreműködésével nyolc hónap alatt száz előadásom volt. Óriási élményt jelentett a közönség közelsége, sokat adtam, s ennek sokszorosát kaptam. – A miskolci, a győri, a budapesti után most a soproni közönség is megismerheti Bács Ferencet. – Boldogan mondtam igent az általam nagyra becsült Mikó István színidirektor meghívására. Két szerepre szerződtem. A Vidám kísértetekben és Örkény: Tóték című tragikomédiájában láthat a közönség. – A színházon kívül van egyéb kötődése Sopronhoz? – A győri színház társulatával gyakran megfordultam a városban. Munka után volt alkalmam megismerkedni a várossal. Dr. Berényi János, a GySEV elnök-vezérigazgatója húsz éve igen jó barátom. Az ő révén szintén gyakran megfordultam a csendes és nyugodt, ékszerdoboznak nevezett Sopronban. – A már említett szerepein kívül milyen egyéb fellépésekre készül? – Folyamatosan szinkronizálok. Vágó István népszerű Csalóka műsorában szerepelek, de önálló estre is készülök. Vár rám néhány közönségtalálkozó, meghívtak egy kultúrház avatására, s ki ne feledjem a Tóték darabot, amelyre már lázasan készülök. – Hogyan tanulja a szerepeit? – Ez többnyire a rendezőtől függ. Ha a rendező jól ismeri a darabot, tudja, mit akar, akkor könnyű a tanulás. Ellenkező esetben nehéz a színész dolga. Olvasgatom a szerepemet, de leginkább a próbákon, a cselekményeken keresztül rögzül a szerep. – Drukkos? – Szerintem nincs olyan színész aki ne lenne drukkos. Persze ez csak addig tart, amíg be nem lépünk a színpadra és az első fény ránk nem esik. A színpadon a legrosszabb fizikai állapot is megszűnik, nem fáj a fejünk, elmúlik a bánat, a szülési fájdalom... Az emberi szervezet csodálatosan reagál a koncentrációra. Nem Bács Ferenc, hanem Charles, vagy Tót úr lép a közönség elé. – Meg lehet tanulni ezt a szakmát? – Az az érzésem, ezt a szakmát tökéletesen tudni nem, csak próbálgatni lehet. Idővel aztán beleívódik az ember idegrendszerébe. A színész valójában addig él, amíg színpadon van és az emberek beszélnek róla. Páger Antal, Gobbi Hilda, Bulla Elma máig is él, mert nem csak a szakma, a közönség is emlegeti őket. Az igazán nagyok a szívekben élnek. – Bács Ferenc láttán, hangja hallatán gyorsabban vernek a női szívek... – Istenem... Én ilyennek születtem, ilyenné tett a szakma. Ami a hangomat illeti, megtanultam bánni vele. Ezt a képességemet egyébként a marosvásárhelyi színművészeti főiskola hallgatóinak is igyekeztem tovább adni. A színészetért élek, szeretném mindaddig folytatni, amíg jól csinálom, amíg szükség van rám és hívnak. – Mit adott a színészet? – Mindent, ami egy emberrel megtörténhet. A legrosszabb, a legkeserűbb pillanatokon keresztül a legcsodálatosabb magaslatokba repítő érzéseken át mindent megéltem. – Miért lesz valaki színész? – Ez sokféleképpen magyarázható, ugyanakkor nehéz visszavezetni bármire is. Én például két évig orvosi egyetemre jártam Marosvásárhelyen. Otthagytam és színi pályára mentem. Bizonyos belső erők vezérlik az embert. Úgy érzem jól tettem, hogy kö-vettem megírt sorsomat. Mert minden nehézsége, minden gyötrelme, keserűsége és buktatója ellenére a színészetben találtam meg önmagamat. Vannak pillanatok, amiket semmilyen más hivatás, mesterség nem tud adni, csak a színészet. – Ha orvos lett volna, „csak” gyógyítana. Színészként viszont lehet orvos, mérnök, tanár, koldus, családapa, gyári munkás, vagy híres énekes. – Ez igaz. De tudja mi a nagy különbség a mesterségek között? Ha valaki orvos, közgazdász, vagy kőműves, az egy életen át ezt űzi, ezért kapja a fizetését. A színész viszont csak akkor tud dolgozni, ha szerepet kap. Kiszolgáltatott pálya, hiszen csak úgy képes létezni, ha szerepel, ha látják. Amennyiben nincs alkalma megmutatni önmagát, mit sem ér a tehetség, a rátermettség. Ezt a pályát gyakorolni kell, ebből ki lehet zökkenni, ezt el lehet felejteni. – Mindezek ellenére van szerepálma? – Jobb, ha nincs, akkor nem érheti csalódás a színészt. Egyik professzorom szokta mondani: „Ferikém ne legyenek szerepálmaid, jobb ha egy rendező elképzeléseiben vagy jelen”. Legtöbb esetben a rendező tudja, mire alkalmas a színész. Minden darab egy társasjáték, egyformán fontos mindenki, a rendező, a színész, a kellékes, a műszakiak, a sminkes. Mindannyian a közönségért vagyunk. Viszont a színész képviseli a közösséget, helyzeténél fogva úgymond ő aratja le a babért, amelyért sokan, sokat tettek. Én mindig színész vagyok. A hétköznapokban úgy élek akárki más. Nem színészkedem, nem színlelek. A színházban esténként azonban kissé elemelkedem a földtől... |