|
Somlyó György volt a Cédrus Art vendége
Somlyó György a Cédrus Art
Klubban
Beszélgetés a Digitális Irodalmi
Akadémia tagjával
A neves költő, műfordító volt pénteken este a Fő téri Cédrus Art Klub
vendége. A jelenlét aktualitását nem a Könyvhét adta, a látogatás a
márciusban, az akkor megjelent műfordítás-kötet kapcsán tervezett, de
elmaradt beszélgetés "pótlása" volt.
Somlyó Györggyel az est háziasszonyai, Bircher Erzsébet és
Fülöp Dóra beszélgettek - az éppen lezúduló eső miatt
sajnos kis számban megjelent - vendégek gyűrűjében.
Az első kérdés a származásra, a családi körülmények hatására
vonatkozott. Ismert, hogy édesapja Somlyó Zoltán a neves költő
volt. A vendég, szülei korai válására célozva hangsúlyozta: "Picit
látszat a származásom", "inkább voltam unokája egy bádogosmesternek",
"kispolgári stabilitás határozta meg a gyermekkoromat, ami inkább
ellentéte apám életformájának, mely furcsa és szélsőséges volt" -
szakadnak ki a mondatok a poéta szájából. Apja "sajátos" viselkedésére
utal a 7 éves korban tőle ajándékba kapott 6 színes selyem zsebkendő
is, melyet talán még a mindig elegáns ruhában járó apa sem viselt
volna. "Bácsikként ismertem meg a Nyugat nagyjait. Korán olvasni
kezdtem, de azokat az írókat nem azonosítottam az apám társaságában
megismertekkel." Nagyapja szólása kísérte végig gyermekkorában, aki a
polgári biztonság és szorgalom megtestesítője volt. Apját, aki
családjáról sem volt képes gondoskodni, csak úgy emlegette: "az az
éhenkórász".
Már 12 éves kora óta írt verseket, melyeket édesapja elolvasott, de
azok minősége miatt le akarta beszélni fiát az irodalmi pályáról.
Korai halála (1937) miatt nem érhette meg fia első versének kiadását
az Újság című lapban, 1938.januárjában. A költemény a Pogány
zsoltározás volt: József Attila, de valójában apja halálára
írta…
"Költészetet sokat, regényt keveset olvastam" mondja, "a filozófiát és
az esszéirodalmat is szerettem".
Kora fiatalságától tanult franciául. A II. világháború után 10.000
másik fiatallal együtt kerül Párizsba, ahol 2 és fél évet tölt a
Sorbonne-on. "Nem a gloire visszaállítása volt a cél, hanem mindez
arra volt bizonyíték, hogy a gazdaságilag nehéz időkben is érdemes a
kultúrába befektetni." A mai Franciaországról veti közbe: "A kultúra a
mai Franciaországban sem érint arányosan több embert, de sok
intézményük van és azok működnek is. A környezet teszi lehetővé, hogy
kultúrában éljenek. Ma a francia értelmiségnek ideje és pénze is van."
Élete nagy hiányának tartja mind a mai napig, hogy "későn", 26 éves
korában került csak oda, előtte Magyarországon a "numerus clausus"
tette lehetetlenné az egyetemre kerülését. "Így soha nem lehettem
igazi egyetemi polgár" - mondja.
Bár lenne rá lehetősége, éppen a párizsi tartózkodása alatt végzett
munka kapcsán, de nem marad kinn. Hazahozza anyanyelve és egyedül élő,
idős édesanyja. "Párizsban igenis azt gondoltam, hogy Európa haladása
Kelet-Európában fog történni."
"Minden kultúrát úgy lehet megvédeni, ha a világ kultúrájában
helyezzük el."
Szó esik az irodalom mai helyzetéről is. "Ma az irodalomban is
elhatárolódnak a fiatalok az öregektől. Én mindig nagyon figyeltem az
öregekre."
Az év elején megjelent kötetéről elmondja, hogy "az utolsó 25 év
termésének válogatása. Ciklikusan, tételszerűen egymás mellé kerülő és
egymástól eltávolodó költemények, valamiféle summázat."
Az idei Könyvhétről kérdezik. "Gazdasági szakértők konjunktúrát
várnak. A Könyvhéten a szemetet kiadók nem jelentek meg. Még nincs
értelme az itt kiadott könyvek forintbeli árának átszámítására
Európában!"
Az eddig szelíden csordogáló beszélgetésbe vág jelen cikk írójának
közbevetése, amikor megkérdi, hogy érzi magát a költő, mint "digitális
halhatatlan"? A Digitális Irodalmi Akadémiára módosított név mellett
sorolja kifogásait, elismerve, hogy anyagilag a kezdeményezés javít az
érintett írók helyzetén - a művek térítés ellenében való felvitele az
Internetre. Majd a beszélgetés átcsap a számítástechnika egyoldalú
értékelésébe (többnyire a hallgatóság által történő) csepülésébe, ahol
a kérdező kettőt tehet. Először mosolyog, majd sietve távozik...
- DI -
Fotó: Németh Péter
|