|
A hulló tyúktollak esete a szürrealizmussal
Szigligeti Ede: Liliomfi Már a név is, hát még a műfaj, hozzá meg az előadás!
 Minek is nevezzem a szerzőt, aki Szerb Antal szerint írói álnéven Szigligeti Eduárd, valódi nevén pedig Szathmáry József? Névtől függetlenül saját korában nevéhez kapcsolódik a bécsi eredetű népies dráma meghonosítása, annak minden buktatójával együtt, jóval később pedig az első magyar színes játékfilm, melynek ismét csak parádés szereposztására hivatkozhatunk. Ez a darab pedig csaknem nyitója a harmadik évezrednek Sopronban, hiszen közvetlenül a Tóték után kerül színre. Melyek a darab buktatói? Ne azért keressük és említsük, hogy beleessünk a műfaji tigrisverembe, melyet a reformkorban éppenhogy a közöstől távolodó magyarság ásott meg, de azért, hogy lássuk: nem is olyan egyszerű egy történelemmel bíró darab felújítása!
 Ki merné pl. azt állítani, hogy a magyar népies kultúra elismertsége bármely korban zavartalan lett volna? A dolog nem egyszerűen a népi-urbánus ellentétnél kezdődik. A magyarnál a vígasság - lsd. Dáridó - a népiesség megtestesítője a virtus esztelen határáig húzódik. Legtöbbször kombinálódik valamiféle művirág, műdal, művi magyarschág ízével, lerontva a valódi népművészet gyökeréből felszívott erőt. El tudnánk-e ma Magyarországon képzelni azt, ahogy Ausztriában több színház is ebből él meg, minden más repertoár, támogatás nélkül? Érthetetlen tájnyelven szól a televízióban a szereplő, és senkit nem zavar a hoch-deutsch hiánya. Mulatnak a számunkra rettenetesnek és primitívnek tűnő fordulatokon. Nálunk a népiesség íze legfeljebb a cigányság utánzásában, viccek mesélésében merül ki, nagyon kevesen tartják meg értékként tájszólásukat. Az alapvető ellentét tehát - melyet fel kell oldani a darab előadása során - kb. így hangzik: egy magyaridegen műfaj, korában aránylag sikeres darabja adandó elő egy olyan környezetben, mely az erőszakos asszimilációra rendezkedett be. 
 Eddig az elmélet, és most nézzük a soproni előadást. Fekete háttér előtt látható az emeletes, hulladékfából készült fémvázas díszlet, mely bonyolult, jelölésében kevésbé érthető részletekkel teli, valamint a színpad két oldalán egy-egy felmászásra használt Júlia-balkon - ala ... Szóval ez alá kerül a "vonósnégyes", melynek színvonala a Salamon Béla-i mértékkel mérve is közepes. A harmadik felvonás hozza meg a gyökeres változást: ekkor a "kvartett" az "emeletre" kerül, és még kétségbeesettebben riszálja a vonókat. A zenei feldolgozás erősen vitatható, sehol egy "slágergyanús" elem, igazi népzenei motívum, de ahhoz kétség nem férhet, hogy sem a zeneszerző, sem a dallamok írója még nem találkozott a prozódia fogalmával, vagy ha igen, úgy más nyelven. Vesződnek is vele derekasan Liliomfi utódai, amennyire hangjuk bírja, de legtöbbször a szöveg győz...  A rendezői koncepció egy "erősítőn", öngerjesztőn keresztül jut el a nézőhöz. Valószínű, hogy a színészek észrevették, hogy mennél több geget és mennél közönségesebben visznek bele a darabba, annál jobban örül a rendező, így az előadás személyükben erősödött fel, és a ripacsparádé jellege felé tolódott el. Kétségtelen, volt a nézők között, aki "vette a lapot". Volt szereplő, akinek a mozdulatai csaknem ugyanazok voltak, mint a filmen, de ez mégis közönséges volt, ordenáré. A jelmezek pedig szintén kínálják a lehetőségeket: a főszereplő (1849-ben) hanyag eleganciával húzza fel a zippzárját... A sötét háttér előtt rendre hulltak a tyúktollak, előttem ismeretlen okból, minden bizonnyal szürreális tartalmat kölcsönözve a műnek, mígnem az egyik ifjú párra zúdult egy egész zsákravaló. Tulajdonképpen nem tűnt fel különösebben, mint ahogyan a hajba illesztett rózsák hervadó szirmai (és a rajtuk leülepedett por) is keresztezte az érintő fényben a színen levők mozgását. Az egész színen a takarítás fogalma, a szüneteket is beleértve, a maximális hulladékréteg elméletével kombinálódott, felvonásról felvonásra halmozódott, mígnem egyik szemét a másikról már csak lecsúszni tudott, néha közelről kerülgetve az első sorban ülőket. Ebből söpri fel Liliomfi pincérként bakancsával a húst, amit a professzor megeszik. Hja, a művészetért áldozni kell!  Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az, ami ebben az előadásban jó volt, azt nagyrészt az említett első színes magyar filmből "kölcsönözték". Ez nem lenne baj, de az már igen, hogy a mértéktartó ízlés jellemzően nem volt fellelhető az előadásban (erre mondják, hogy az állat nem... bele a saját vackába). Tegyük hozzá, ha pedig ilyen a vacok, azt nem kell mindenkinek tudnia! Szeretném kiemelni Konrád Antal beszédkultúráját (érthető volt, amit mondott), Törtei Tünde nem visítós jeleneteit, Posta Lajos szerénységét, Urbán Andrea kedvességét és elsőként Urmai Gábor alakítását (nem sértés, ha azt mondom, személyében Tompa Pufi jelent meg a színpadon, és nevettetett meg bennünket). Mond-e egyáltalán ez a név manapság valakinek valamit?  Most térjünk vissza egy nevezetes vicc erejéig a sógorok népies kultúrájára, és erre a mában született előadásra, mely eredetében (ha az előadó hű szeretett volna maradni az író szándékához) mégiscsak annak, ha nem is szolgai, de utánzata. Valahogyan úgy ülhettünk, nézők, a székeinken, mint ama szovjet vicc zsűrije, melyben a CCCP sztriptíztáncosnőinek tartanak felvételi vizsgát. Másenka van soron. Leveszi zsíros hajkendőjét, nehézkesen kibogozza magas szárú cipőit, szétdobálja, majd egyenként kezdi leszedni a kapcákat, miközben mindenki hátrál. Az egyik "zsűritag" odaszól a másiknak: "Csak tudnám, hogy mit esznek ezen Nyugaton?!" - DI - |