|
Ingyenes ruhaosztás a Vöröskeresztben
Szegény ember hova menjen?
Szegény ember hova menjen?
Ingyenes ruhaosztás a Vöröskeresztben
A barátságtalan szélben fázósan húzták össze nyakuk
körül a kabátot. Alig múlt el hét óra, de már hosszú sor várakozott a Vöröskereszt
soproni, Hátulsó utcai épülete mellett. Idősek, fiatalok, férfiak, nők.
Ingyenes ruhaosztásra jöttek.
– Maguk már az este ideálltak? – kérdezte az
elöl állóktól egy fogatlan, szőrmegalléros, borostásképű, bagószagú férfi.
Jót nevetett a megjegyzésén, aztán hozzátette, legközelebb ügyesebb lesz.
– De ne csak mondja, jöjjön is! – szóltak neki
vissza. – Tudja, szemfüleseknek áll a világ. Mint a Torgyánnak. Neki nincs
szüksége ingyen ruhára.
– Ha nekem fele annyi pénzem lenne, mint neki,
csak kalandból jönnék ide – harsogta valaki a sor közepéről. De mi legalább
itt vagyunk. Nem úgy, mint a romák.
– Kapnak azok annyi támogatást, hogy békésen
szundikálnak. Csak most fordulnak a másik felükre.
– Strasbourgban – vette át a szót egy svájcisapkás
asszony. – Én negyven évet dolgoztam becsületesen, aztán húszezret kapok
havonta. Ennyiből már csak meg lehet élni. Nem igaz? Gazdálkodjam ki a
százhetven forintos cukrot. De hogyan? Jövök ha lehet. A Vöröskereszt legalább
törődik velünk.
– Nem szégyen a szegénység. Van mosópor, fertőtlenítőszer,
ki lehet mosni mindent – bizonygatta egy nagymama. – Az unokáimnak is vittem
cipőt, kifertőtlenítettem. Hamar kinőnek mindent, nem érdemes drága pénzen
újat venni. Ezen tudok takarékoskodni, a kenyéren nem.
– Mamikám, olyan hátul állunk, hogy nekünk nem
kerül cipő – mondta neki egy utazótáskás asszony.
– Megmondaná, hány óra? – fordult hozzám egy
halk szavú bácsi. Ujjával befelé mutatott. – Odabent jobb lenne. Vékony
a cipőm talpa. A napokban temettük a drága suszter komámat. Hideg lett.
De nem panaszkodhatunk az időre. Eddig kegyes volt. Ugye, nyolckor nyitják
az ajtót?
– Fél nyolckor.
– Azt mondják, meleg pulóverek is vannak. Meg
télikabátok. Talán szőrmések. Gondolja, jut nekünk is?
– Ügyeskedjünk...
Antal Vilmosné, a Vöröskereszt helyi titkára
fél nyolckor kinyitotta az ajtót. Az emberek legtöbbjét név szerint köszöntötte.
Balra cipők, jobbra télikabátok, zakók, szemben
női aljak, farmerok, középen óriási kazalban a pulóverek, blúzok, gyerekholmik.
A gyakorlottabbak már tudták, mit, hol találnak. Keresgélés, méret, szín
és fazon egyeztetés. Nem volt tilos a turkálás. Az ismerősök egymás között
csereberéltek. Megteltek a táskák, a nejlonzacskók, a kosarak. A legtöbben
elégedetten, egyesek csalódottan távoztak. De mondták, legközelebb is jönnek...
Visztai
Juli
|