CyberPress.Sopron

(http://www.cyberpress.hu/)

Rovat: A más szemével

2001. február 21., szerda 02:44


Ingrid Lüdke Csellich a jogtalanság 'szentesítéséről'

Ököljog? Az erőszak jogán? Hová tart az emberiség?

Kain és Brutus óta az ököljog béklyójában!
Mi a mérleg? Megtorlás, vagy megbékélés?

Még az ököljog korszakában élünk. Ha az elmúlt évszázadok irodalmában lapozgatunk, azt tapasztaljuk, hogy minden korszakban voltak olyan hangok, amelyek a korszak "félelmetes romlottságáról" tudósítottak. Valószínűleg azonban nagyobb biztonságban élünk, mint pl. a középkorban, amikor a rablóskodás még napirenden volt, és pl. a rablólovagok, akik ereiben ugyebár nemesi vér folyt (és a mai nemesi réteg elődei voltak...), abszolút semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy utazó kereskedőket megtámadjanak és kiraboljanak. És még akkor is, ha némelyiküket halálra ítélték, mindig akadtak csodálóik is.
Nos, ez az ököljog korszaka volt, mondhatnánk - de túljutottunk-e valójában rajta? Ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy még mindig a közepén állunk.
Mert rejtetten, vagy többé-kevésbé nyilvánosan még mindig az erőszak uralkodik. Gondoljunk csak különböző emberekre, népekre és kormányokra, és az erőszak különböző megnyilvánulási formáira is. Egyszer brutális erőszakként, máskor meg a pénz és a vagyon kényuralmaként, vagy akár a rang, a szociális helyzet, a cím, a kor, a hatalmi befolyás, a faj vagy más külsőségek fellebezhetetlenül kizáró autoritásaként. Az ún. "erőegyensúly" is, amely a politikusok felfogása szerint a békefenntartás egyetlen lehetősége, semmi egyébről, mint az ököljog jelenlétéről tanúskodik.
Egy irdatlan háborús potenciál által védett béke bizonyára nem az, amiről Krisztus, Buddha, Lao Tse és a többi nagy embertanító beszélt. Ha tudomásul akarjuk venni, ha nem: ez az ököljog békéje.
Valóságosan azonban ez szinte sosem tudatosul bennünk. Valószinűleg nem is vesszük a fáradságot, hogy különbséget tegyünk valódi jog és ököljog között, röviden letudjuk azzal, hogy az ököljog az uralkodó hatalom joga, a kényszer joga, míg valódi jog alatt a kölcsönös figyelmesség talaján termő szabadságjogot kellene érteni, amely legjobban az ún. aranyszabályban fejezhető ki: "Ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak, mutasd be azt előbb magad". Ez azt jelenti: ne gyakoroljunk másokkal szemben több jogot, mint amennyit önmagunknak igényelünk, és amelyet tiszteletben szeretnénk tartatni.
Ez a követelmény azonban csak akkor teljesíthető, ha vesszük a fáradságot, és sikerül beleképzelnünk magunkat a másik embertársunkba és annak helyzetébe - aminek tehát átfogó és mély megértés az alapfeltétele.
Könnyen lemérhetjük, milyen óriás feladat az ököljogot önmagunkban leküzdenünk, és a valóságos jogig átverekednünk magunkat. Ugyan ki az köztünk, aki teljesen mentes attól, hogy kényelemből, évényesülési szándékból, uralomvágyból vagy más előnyből kifolyólag másra nyomást gyakoroljon, és lehetőség szerint alávesse akaratának, befolyásolja vagy gyámkodjon felette, lealacsonyítsa, kihasználja vagy hátrányban részesítse? Bizonyára ritkán tesszük tudatos számításból, legtöbbször nem is észleljük, hogy ilyen módon csorbítjuk mások jogait, és szégyentelen hálátlanságról vagy konokságról panaszkodunk, ha "jószándékainkat" ennyire kevésre értékelik. Legtöbbször ténylegesen azt hisszük, hogy "a legjobb szándékkal" és "csak a másik javára" cselekszünk, mialatt tudatunk alatt ott lapul a hatalom, az ököljog motívuma. Nem ismerjük magunkat eléggé, ezért nem tudhatunk a tudatunk alatt rejlő indíttatásokról sem, amelyek észrevétlen hatnak a más emberekkel szembeni magatartásunkra.
Gondolunk-e egyáltalán arra, hogy a legkisebb gyermeknek is vannak jogai? A szülők mégis nem ritkán saját tulajdonuknak tekintik. Egy házasságban sem lehet az egyik a másik tulajdona, az emberek közötti kapcsolatokban nem létezik tulajdonjog, ha a kapcsolat még oly szoros és bensőséges is. De tudatosul-e ez bennünk valójában? Vagy ténylegesen mindenütt még a hatalom joga, az ököljog uralkodik?
Miért van olyan sok békétlenség és nézeteltérés a házasságokban, a családokban? Mert a házastársak ritkán értenek ahhoz, hogy egymást teljes méltóságukban, azaz szabad emberként, a nekik kijáró jogokkal együtt kezeljék, ehelyett a kötelék alapján mindegyikük a hatalmát, a befolyását akarja kiterjeszteni a másikra, hogy az "ököljogot" valamilyen formában érvényre juttassa.
Uralkodni annyi, mint kényszert gyakorolni, és bármilyen fajta kényszer is legyen, az embereket két táborra osztja: uralkodókra és alattvalókra, szabadokra és a nem-szabadokra. Mivel azonban - az ember természete és kibontakozása törvényeinek megfelelően - a nem-szabadok állandóan a szabadulásukért harcolnak, mindig lesz erőszak. Ezért aztán az uralkodók valójában sohasem érezhetik magukat szabadnak, mert mindig attól kell tartaniuk, hogy talán már holnap alattvalók lesznek...
Ki ne örülne annak, ha a hatalmát, a befolyását valamilyen formában érvényre juttathatná? Mindenki szeretné a másikat valamire használni, és mindenki védekezik, hogy mások valamire használják őt. Micsoda szociális illogika! Egyes embereknek ez az alapjaiban ellentmondásos viselkedése természetszerűleg állandóan elégedetlenséghez, csalódáshoz, ellentétekhez és nyílt forradalomhoz vezet. Ne csodálkozzunk hát azon, ha minden erjed, és a bűnözések száma is egyre emelkedik.
A bűnözők nyíltan kifejezésre juttatják azt, amit mindannyian magunkban hordunk, de nem ismerünk fel világosan, és nem is akarunk bevallani magunknak: az ököljoghoz való hajlamunkat. Ahogy egy kitörő betegség nem egyéb, mint a belső diszharmónia külső jele, a bűnözés is az emberiség egyik betegsége; a belső rendellenességek külső jele. És ahogy egy betegséget sem lehet gyógyítani, csak a szimptómák leküzdésével, a bűnözés sem fog eltűnni azáltal, hogy kiirtjuk a bűnözőket.
Bűnözőink testesítik meg a vádat mindazon igazságtalanságok ellen, amely világszerte az "ököljog" elvén történnek, és amelyeket még mindig a jog köntösébe öltöztetnek... Sem önmagunknak, sem a bűnözőknek nem segítünk azzal, és egyébként abszolút semmi jogunk hozzá, hogy a világ "romlottsága" miatt képmutatóan jajveszékeljünk! Ugyanis a bűnözők csak áldozatai annak a gondolkodásmódnak, amely egy közös szellemiség eredője, rejtetten bennünk is megvan, és mivel önmagunkat sem ismerjük eléggé, hiába buzdított erre az ókor delosi Apollója, mondván: „Ismerd meg önmagadat, ismerd meg a lelkedet"... Gondolkodásmódunk szakadékait sem ismerjük fel, tehát javítani sem tudunk rajtuk, így minden okunk megvan, hogy ügyeljünk a figyelmeztetésre: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!"
Ehelyett inkább azonnal és komolyan kezdjünk el önmagunkon dolgozni. Minden egyes ember feladata, hogy az ököljogra való hajlamát először önmagánál küzdje le, és minél több ember kezdi el ezt a munkát, annál inkább tisztul az emberiesség tudata.
Ha a ma bűnözői az általános gondolkodás áldozatai, akkor mindannyian az emelkedő bűnözés egyetemes felelősségét hordozzuk!... Mostanában alig van ország és társadalom, amely ne analizálná és ismerné fel a globalizáció veszélyeit. Az emberiség uniformizált gondolatai az elektronika Pegazusait megnyergelve, széltében és hosszában száguldva szellemi tatárjárást okoznak olyan intenzitással, amiről álmodni se mertünk...

-Ingrid-