|
A magyarság növényismerete a honfoglalás idején II.
Szőlőművelési és borászati ismeretek
A művészeti ábrázolások terén a leggyakrabban előforduló minták a szőlővel kapcsolatosak. Ez leginkább a Nagyszentmiklósi kincs leletein figyelhető meg. (A Nagyszentmiklósi kincs a kora középkor legnagyobb aranykincse, 1799-ben találtak rá.) A növénykultusz fejlődése A pogány magyarság körében főleg az állatkultusz dívott, ebben is a madarak játszottak főszerepet. Ezt bizonyítják a Héja, Karvaly, Sas, Ölyv, Sólyom közkedvelt személyneveink, vagy a török személynevek Bese: kánya, Torontál: ölyv, Ákos: fehér sólyom, Turul: sas, Gyalán: kígyó. Ezek részben totemisztikusak, részben tulajdonságjelzők. Az állatkultuszon túl a növények tisztelete is jelentős volt, és felerősödött az Árpád-korban. Itt is találunk beszélő neveket például a férfinevek körében: Almás, Árpád, Atracél, Bab, Bodza, Bojtorján, Búzád, Csenkesz, Hagymás, Kőris, Kökörcsin - a kökörcsin bizonyosan köztörök eredetű, a török kök szó származéka, ami azonos a magyar kék szóval -, Lapu - már 1095-ben is használták -, Som, Torma, Zab. A női nevek tekintetében Liliom, Rózsa, Viola. A fákat szinte minden nép ősidők óta tisztelte, a fákra rakták áldozataikat, ehhez kötötték az áldozatnak szánt lovat, mikor levágták. Vagy a búza és az árpa nemcsak táplálékként volt fontos, hanem az a földművelés misztériumában is jelentős helyet foglalt el. Főleg a középkorban élte virágkorát a növénykultusz, akkor a csodaszarvas mondáját felülmúlta a csodálatos rózsa és lilom misztériuma, sőt ekkortól számítják a gyöngyvirágot (Lilium convallium - ahogy akkoriban nevezték) mint a magyarság virágát. Számos oltárképen megtalálható és a heraldikának is kedvelt motívuma lett. A kultusz kiteljesedését a bor, a búza és a békesség tisztelete jelzi a leghívebben. A magyarországi botanika kezdetei A pesti egyetem botanikus kertje volt a kutatások központja, a kert vezetését Winterl után Kitaibel Pál vette át. Kitaibel 1757-ben született a Sopron megyei Nagymartonban, szülei jómódú földművelők voltak. A soproni majd győri diákévek után Pesten jogi, később orvostanhallgató lett. Kezdetben kémiai és ásványtani vizsgálatokat folytatott, később a botanikus kert gyarapításával foglalkozott. 1799 és 1812 között jelent meg fő műve, a "Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungartae" a Franz Adam Waldstein gróffal közösen végzett kutatások alapján. A leírt taxonok száma több, mint ezer, közülük 150 még ma is érvényes névvel van leírva. Gazdag életút után 61 évesen halt meg, értékes hagyatékot hagyva maga után. Nevét máig őrzi Kitaibel füve (Kitaibelia vitifolia Willd.). A növényföldrajzi kutatások a 19. században indulnak útnak. Elindítójuk Alexander Humbold volt, őt követte a növényföldrajzi iskola megteremtője, Anton Kerner, aki éveken át dolgozott az Osztrák-Magyar Monarchia területén. Az Alföld kontinentális jellegének felfedezését is neki köszönhetjük. Ő fedezte fel, hogy az Alföld pusztai növényzete rokon a dél-orosz sztyeppék növényzetével. Az ő korában még nem volt ismeretes az a mára már bebizonyított tény, hogy az alföldi puszta másodlagos kultúrtáj. Kutatásaiban különösen sok időt szentelt a Bromus-, Chrysopogon-, Stipa-társulás formációkkal, vizsgálatai előfutárai voltak a növényszociológiának, cönológiának, kikövetkezette a szukcessziót. Kerner hatására a magyar flórakutatás sokat fejlődött, a régi hagyományokat folytató feltáró adatgyűjtés kiszélesedett, Borbás Vince és Simonkai Lajos neve fémjelzi az új haladás eredményeit. |