CyberPress.Sopron

Arról, hogy miért nem jó nagykabát nélkül a Dolomitokba menni

Hol volt, hol nem volt, van egy ország, ahol a közlekedés jellemzésére használt „kaotikus" jelző is erős eufémizmusnak bizonyult. Hol volt, hol nem volt, de legutóbb éppen akadt ebben az országban néhány olyan tapasztalatlan, és főképpen jóhiszemű diák, aki azt hitte, hogy ennek ellenére csak úgy foghatja magát, és megindulhat szerencsét próbálni, világot látni. Készülnek pedig a Dolomitokba, egy hosszú hétvége erejéig, sátorral és hálózsákkal felvegyverkezve, talpig nehéz esőköpenyben.
Megkérdezék pedig az egyik italianó maesztrótól, hogy tud-e valami különösen jó helyet, ahol megszállhatnának, aki pedig azt mondta nékik: nem ajánlom, hogy a Dolomitokba menjenek. Ebben az időben lehet, hogy túl sem élitek. Meg is fagyhattok például. Ez egy cseppet elkeseríté ama melegebb éghajlatról küldött csoporttársakat, akik Indiából, Izraelből és Szváziföldrol érkezvén nemhogy havat nem láttak, de esőt is csak alkalomadtán, azonban a hozzájuk képest messzi északról szalasztott finnek, ugorok és hollandok által csak megnyugtattattak valahogy.
Elindulának pedig az állomás felé, mikor is eszükbe juta, hogy sem italianát, sem italianót, de még egy másodévest sem vittek magukkal, aki a benszülött nyelvet beszélné. Köztudomású ugyanis, hogy eme föld lakosai nem beszélik csak a saját nyelvüket, de azt aztán szünet nélkül.
De ekkor már mindegy vala, és elhatározák, hogy csak azért is, sőt mi több.
Megvevék pedig a vonatjegyeket, és várakozának.
Aztán, fél órával az indulás tervezett időpontja után, a benszülött nyelvű hangosbemondó közlé, késik a vonat. Hogy miért? Sztrájkolnak a vasutasok a szomszéd városban. Hogy miért? Azt senki sem tudja, ők maguk a legkevésbé. Valószínűleg megzavartatott a tegnapi szieszta, és be akarják pótolni. Két és fél órás késéssel megérkezének végül az átszállásnak helyére, csatlakozás már sehol.
Nem baj, ami késik nem múlik: ha egyszer már megérkezett a vonat, úgysem áll meg jó sokáig. Például azon az állomáson sem, ahol le akarának szállni. Mi diszpiácse, sajnálom, szorri, szorri, bocsánat, így a kalauz, legközelebb majd jobban figyelünk… A furcsa idegenek már nem is szólának semmit, rezignáltan vevék tudomásul a tényt, hogy akkor most lehet buszozni. Ez is külön élmény, ugyanis a buszsofőrök is sztrájkolnak vala. Igaz, ez egy másik megye, úgyhogy teheték is. Felmerüle pedig a
kérdés, ki vezeti akkor a buszt??? Erre talán jobb is, ha nem kapnak választ…

Estére meg is érkezének ama szent helyre, ahol a további időt töltenék vala…
A közlekedés csodája: kétszáztíz kilométert tettek vala meg, tizenkét óra alatt. Még ma is élnek, ha meg nem fagytak.