|
Spiró György: AZ IMPOSZTOR
 Furcsa, keserű komédia ez színdarab! Spiró Györgynek "Az ikszek" regénye a kommunista diktatúra "puha" korszakának, a belőle készült "Az imposztor" pedig méginkább ennek a kornak a terméke. Csak így érthető, hogy a regény is megjelenhetett, és a színdarabot is bemutathatták. A szerző mindkét műben a közvetett kritika eszközrendszerével él. Miként annyiszor a történelem folyamán, amikor az akkor történtekből közvetlenül tolmácsolva meríteni nem szabadott, az író egy más kor más darabjának eszmerendszerén keresztül mutatja be a változtatás lehetőségét és szükségességét. Erre utal már a cím is, melynek kettős jelentésében (egyrészt csaló, gazember, másrészt mákvirág, gézengúz, kópé) válogathatott a kor politikusa és nézője, tetszése és párthoz való közelsége szerint.  Mindezt bonyolítja a kormányzó (gubernátor) látogatása. A kulisszákat így két oldalról is a feje tetejére állítja a helyzet: adva van egy, a lehetőséget felismerő színész és az ellenkező irányba húzó erő párharca, melyből a szerző az elsőt pártolja, de az még így sem győzhet közvetlenül. Soha jobb alaphelyzetet! A néző választhat: megélheti a színpad világát, ahol egészen kis emberek egészen nagy felfordulást tudnak produkálni, vagy kívül helyezkedik, és marad a felszínes, outsider pozícióban: ahol csak lehet, nevet és gondtalanul.  A "Habent sua fata libelli" élőképes előadásában figyelhetjük, miként válik történelmivé egy könyv és annak mondanivalója. Szemben az eredeti bemutató kérdésével: felfogja-e a közönség - megfelelő súgott és írott vezető nélkül is - a darab mondanivalóját? Egy, a történelem aktuális részét közvetlenül átélt publikum számára most a darab legizgalmasabb kérdése az, hogy hitelesen és valósan meg tudja-e mozgatni a vezető színész a színésztársakat? Hihető-e a történet itt és most, minden este, amikor e kettős indíttatású darab színre kerül? Míg Boguslawski "jellemfejlődése" egy lappangó állapotból tart - végig a tehetség birtokában - egészen a végkifejletig, a botrányos premierig, addig a többi szereplőnek kétszeresen kell tudnia játszani: színpadra vinni a tehetségtelen vagy beletörődött színészt, akit egy szellemi inspiráció megmozdít, aztán történik valami, és ez válaszút elé állítja: ugyanúgy nem lehet(ne) már tovább élni. Jelentem, hogy Sopronban valóban itt jár(t) Boguslawski, valóban mindent megpróbál(t), és nem is hiába. Boguslawski csodát művelt! Siker lesz - méltán - a Spiró darab.  Milyen érdekes, hogy amikor egy közös alkotás valamiképpen "összejön", milyen nehéz "kibogozni", hogy ki és mennyiben részese a sikernek. Pillanatnyi kétségem sincs afelől, hogy egy függöny előtt a jéték ugyanilyen érdekes lett volna, mégis a díszletet a színészek láthatóan használják, ezáltal válik a darab funkcionális részévé, kivéve talán a páholyt, mely "kötelező" része az előadásnak. Hogy nyomorúságos civilben zajlik az első két felvonás - gyanítom, hogy az eredeti, vilnaihoz képest még jobb kinézettel - az sem zavaró, és egy pillanatig sem lepődöm meg a durva, túlhangsúlyozott maszkos színészektől a harmadik felvonásban. Oda illik, oda való. A rendezői koncepció a mű első felvonásának háromszorosan lassított csehovi tempóját tudatosan helyezi ellentétbe a második felvonás gyorsaságával és a végkifejlet egyre gyorsuló tempójával. Az első tíz perc "átvészelése" után már csak a tudat alatt hat a szándék. Ugyanígy a színészek mozgatása, pontos koreográfiája és imposztor-követése, szemmel vagy egész testtel, végig a tétlenségtől távoltartva, figyelemre méltó munkát követel.  A főhős - egy pillanatig nem kétséges - Sinkó László. Régóta nem hallottunk halk, a legbensőkig átélt és ilyen súlyú szavakat ezen a színpadon. Telitalálat a meghívása - játék a játékban. Régóta nem lélegzett ennyire együtt közönség színésszel, mint ezen az estén! A legegyszerűbbek is újra megéreztek valamit: az ésszel való próbálkozást (Spiró darabjának már mások által is felvetett sajátos Moliere-értékelése), mely kudarcba fullad, majd ezt követi a látszólag esztelen áldozat - melyben a szenvedő fél sincs egészen tisztában szerepével. Amennyire az előadást követő tapsviharban egyedül áll Sinkó László, annyira kevés a "nagy" segítő.  Az első ezek közül a régi játszótárs, Hacser Józsa. Nemcsak szerepe szerint sejti és éli meg elsőként, hogy valami fontos történik a színpadon a vendég megérkezte után, de végig kitart, a "kevés idő birtokában is" a jövevény, a kedves barát mellett. Számtalan eszközt vonultat fel, tárgyak elejtésétől az ájulásig, melyben a találkozások cinkos öröme villan fel a két szempárban: milyen kevés ma az ilyen pillanat! Nagyon meg kell őriznünk ennek a nagyszerű színészpárosnak ezt a minden emberin túl is mutató gesztusát! Isten éltesse sokáig a művésznőt mindnyájunk örömére!  A másik, a kontraszt, Trokán Péter, aki a színigazgató szerepében hiteles és végsősoron semmit nem ért végig a darab menetéből, aki csak az anyagiak és puszta lét szintjén mozog, szintén hiteles szerepformálás. A látszatigazgatás olyan formáját mutatja be, mely nem ritkaság talán manapság sem, persze más szavakkal és más hangsúllyal. Ők a darab kétségtelen vezető szereplői Sinkó után. A nagy kérdés, hogy az az intrika, az a panaszkodás, egymás kijátszása, cinkos kapcsolat, mely óhatatlanul lejátszódik a színfalak mögé is lépők előtt, mennyire jellemzők egy vidéki társulatra, a talán pont saját magát megjelenítő darab-részletek folyamán. (A Tartuffe-részletek Vas István gyönyörű fordításában hangzanak el.) Egyéniségek, gyengébbek és erősebbek, fásultak és alkalomra várók, jobbat érdemlők és magukat jobbra érdemesnek tartók forognak a színpadon, hogy elnyelje őket valamiképpen egy magasabb szempont, jelentéktelenné váljanak abban a nagy történelmi forgatagban, melynek ez a Spiró darab is jobbra-fordítója akart lenni. Nem kis teljesítmény ez bármely színész-szereplő részéről, akik közül mindenki a maga legjobbját hozza. S bár ez a teljesítmény árnyalt és széles skálán mozog, minden dicséretet megérdemel.  Az igazság pillanatának a bika leölése előtti, halálos csenddel kísért momentumot szokás nevezni, amikor a torrero egy szál karddal áll a legyengült bika előtt. Ugyanez az a pillanat - csönddel és figyelemmel, amikor Boguslawski egy szál dárdával áll a színpadon. Csak ketten vannak: ő és ellenfele. Tudjuk, valamiképpen ez a párbaj már eldőlt. Persze a színpadias megoldások embere talán épp oly értetlenséggel figyelte a rendszerváltást, mint akik ezt felelős személyként élték át. Mégis, azt ilyen "meghívott" szereplők készítették elő akarva-akaratlanul. A mai este után sem mondhatunk mást: várunk vissza Boguslawski, várunk vissza, és köszönjük, kedves Sinkó László! - DI - |