CyberPress.Sopron

- Édesapám, miért harangoznak olyan szépen? - kérdezte Ábel.
- Azért fiam, mert Krisztus feltámadt az embereknek.
- A rossz embereknek is?
- Azoknak is.
- Hát azoknak miért?
- Azért, hogy ezzel is hirdesse, miszerint Ő váltja meg a rosszakat is, nem pedig a latrok.

 - Tisztelt Elnök Úr! Tamási Áronnak egy kevéssé ismert írását idéztem, amely halhatatlanná lett Ábel regényének ajánlásaként született. Ez a kis hivatkozás egyben utalni óhajt arra is, hogy az Ómagyar Mária siralomtól Ady Endre költészetén át Pilinszky János lírájáig a Húsvét a magyar irodalomnak hatalmas tematikai, jelképi és hitbeli művekkel szolgált. De Liszt és Kodály Zoltán zeneművei vagy Munkácsy Mihály monumentális Trilógiája azt is jelzik, ahogy a művészetnek egyetemes történetében is, mély ihletforrást jelent a Biblia s benne Krisztus élete, halála és feltámadása. Engedje meg, hogy magas méltóságában és professzori rangjában is a hívő embert szólítsam meg. Katolikusként is az ökumenizmus rendíthetetlen szolgálatosát, aki az
irodalom és a művészetek hétköznapi eseményei iránt is érdeklődik.
Kérem, idézze fel Tamási Áron zengő ünnepi érzését, szülőfalujának és benne bándi ifjúkorának húsvéti harangszavát! Hogyan, milyen belső folyamatban eszmélt rá az Ünnep igazi fényére?

- Emlékszem a Passiójátékra. Mellettem rázta Júdás egy zacskóban a harminc ezüstöt. Láttuk, hallottuk Pétert, hogy megtagadja Jézust arra a kérdésre, hogy kihez tartozónak vallja magát. A szomszéd Pista játszotta Pétert, és emlékszem, elsírta magát, amikor harmadszor is megtagadta az Urat. Hazatérve, még a feltámadási körmenet előtt, ahová természetesen mind elmentünk, kivikszoltuk kis csizmánkat, új inget kaptunk, leporoltuk a ruhánkat, a kabátunkat. Apánk levett a kéményből egy-két füstölt sonkát, egypár szép szelet kolbászt, az illata szétterjedt az egész lakásban. Ebben az időben már kinyílt az aranyeső az ablak előtt, az udvaron lévő almafák virágoztak vagy elvirágoztak, szóval ránk köszöntött a tavasz, a természet is a feltámadást hirdette... Azután mentünk, most már utoljára, kerepelni és hazahoztuk a harangokat. Visszahoztuk őket Rómából, zúgattuk őket végig a feltámadási körmeneten. Mert a mi dolgunk volt a harangozás is. Ma automatikával működtetik a falusi harangokat is, de akkor mi harangoztunk. Óriási hangerővel szólaltak meg a harangok és felcsendült az orgona hangja, és mindenki énekelte: "Feltámadott e napon..." A sok nehézség és kétségbeesés után eltöltött bennünket a hit: igen, van feltámadás, itt van, visszahoztuk magunknak. És mikor tízen körülültük az asztalt - mert nagyszülőkkel együtt hat testvérrel tízen voltunk az asztalnál -, apánk keresztet vetett a feltámadás utáni vacsora kezdetén és mindenkinek jó étvágyat kívánt, akkor úgy éreztük, hogy rendben van a világ, jól van ez így. Ennek az öröme töltötte el a következő perceket, órákat a vacsoránál. Másnap, vasárnap, templomunk hajnali harangszavára ébredhettünk. Kimehettünk a hátsó kertbe, ahol a tavaszi természet már örvendeztetően jelen volt, és ki-ki megkeresett egy fészket, ahol egy piros tojás, de talán még más is, egy kiscsizma is volt.

- "Mi vár reánk? És jön-e még igazság? / Vagy mi leszünk a keresztrefeszített / a nemzetek között? Akkor is középen / áll a kereszt, s ki szenved: Messiás" - írta Babits megrendítő versében "A magyarok Istenéhez". Véres és tragikus történelmi idők következtek. Elnök Úr milyen élményekben élte meg a nemzet golgotás sorsát?

- Huszadik századi történelmünk valóban a szenvedés története volt. Átéltük a felebarát árulását, az elhagyatást, a testvérgyilkosságot. Részesei voltunk egy nép elpusztítására tett kísérletnek, s elszenvedői egy hosszú ideig tartó diktatúrának, mely milliók életét s az életben maradtak szabadságát követelte magának. Minden korban, akár ha tragikus vagy nagyszerű sors adatik is a nemzetnek, legfontosabb, hogy az ember a krisztusi tanításokhoz híven cselekedjék, és akármíly nagy baj van, vagy akkor különösen, keresse a "harmadik napot". Meglehet, talán gyakran hivatkozom Babits Mihály oly' sokáig félreértett ars poeticájára, aki így fogalmazott: "Az én szolgálatom: megőrizni népem legtisztább erkölcsi hagyományait, nem engedni, hogy az igazság szelleme elavuljon. A kezdődő barbárság lármája közt ébren tartani a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát. Megóvni egy jobb idő számára az emberiesség megvetett eszméit, a szellem és szabadság tiszteletét. Ezek a nemzet igazi szentségei." Mindig alázattal olvasom ezeket a sorokat, s mindig az élmény borzongása fut át rajtam, hogy képes vagyok-e ennek megfelelni.

- Jogi pályára készült, miközben a hétköznapokban egyre inkább a jogtalanság lett a törvény. Leghívebb egyházvezetők, papok, s általuk a katolikus, a református és más egyházak megtörése következett a negyvenes évek végén. Krisztusi hitében hogyan élte meg ezt a korszakot? Remélt-e társadalmi és egyházi feltámadást?

- Igen, közöttünk élt ez a remény. Ahogy a természet is hirdeti a feltámadást, úgy hittünk a társadalom feltámadásában. Tudtunk a Gecsemáné kertről, az elárultatásról, a harminc ezüstpénzről, a megtagadásról.
De ismertük a megtagadásban is keservesen síró hitet: hogy van feltámadás. A tobzódó osztályellenség-keresés közepette is hittük, biztosak voltunk benne. Miként az asszonyok hajnalban kimentek, hogy meglátogassák a sírba helyezett Megváltót, úgy hittük, hogy a kő holnap már nem lesz ott. El fogják hengeríteni, valaki el fogja hengeríteni. Súlyos évek nehezedtek a családra, ahogy a társadalom nagy részére, az egyházakra is. Ami megtartott minket, az egyrészről a nagy elnyomással szemben ösztönösen élő védekezés, belső ellenállás, másrészről az a tudás, amelyet a társadalmi folyamatokról, a társadalmi valóságról, az emberi értékekről otthon magunkba szívtunk és az iskolában útravalóként kaptunk. És nélkülözhetetlen volt a megmaradáshoz az otthon biztos hite, háttere, szeretete, áldozatos összetartozása, összetartása - ezek éltették és tették végül is széppé a nehéz éveket is. A nehézségek között is - mondhatom, a családunkat ért súlyos nehézségek között is - mindig meg tudtuk élni az élet lehetséges örömeit. Hittük: most így van, ez történik velünk, az országgal, de lesz még ünnep a világon, amit bennünk, magunkban mindig is hordoztunk. Nem szeretek nehéz órákban való helytállásról kérkedőn beszélni, a kis ember helytállásai voltak ezek, de egy esetet mégis elmondok. A háború végén, mikor szülőfalumhoz közel jött a front, édesapámmal egy homokfutó csézán elindultunk egy másik faluba, ahol már folytak a harcok. Azért indultunk el - nem a rendes országúton, mert ott a katonai járművek tömege próbált Nyugat felé menni, hanem - erdős utakon, hegyen át Bándról Szentkirályszabadja felé, hogy elhozzuk ottmaradt két lovunkat, amelyeknek a pusztulásától tartottunk. S hogy az élet minden bizonnyal megy majd tovább, szükségünk lesz rájuk, például hogy két szekérre rakva a családot, a nyolcas út nagy harcaitól távolabbra tudjunk menekülni. Nos, odaértünk a keresett lovak falujának, Szentkirályszabadjának a közelébe. Már három-négy kilométerre tőle lehetett látni, hogy égnek a házak és ágyúlövések zaja ülte meg a tájat. Mellettünk, ahol megálltunk, nem messze magyar és német tüzérségi ütegek vonultak éppen állásba és lőttek visszafelé. Apám itt azt mondta nekem, hogy továbbmenni nem lehet, ő azonban elindul gyalog, gyalog be fog menni a faluba és a lovakkal visszajön. Azt is mondta, hogy várjam meg, és ha sokáig nem jön, akkor induljak hazafelé, a családhoz. És tényleg elindult gyalog. Szorongott a szívem, amikor eltűnt a szemem elől a bokros utakon, dűlőutakon a falu felé, Szentkirályszabadja felé. De sokáig nem jött. Az ágyúzás egyre nagyobb lett, az én egyetlen lovam, amellyel a homokfutón elindultunk reggel, ideges volt a sok ágyúdörejtől és az arrajövő emberek, katonák is mondták, hogy mit keresek én ott, miért nem megyek már valahová, ahová ilyen gyerek való. És akkor elindultam sírva, nem édesapám által, csak az ijesztő ágyúdörgés zajától kísérve, egyedül, hazafelé, az erdőkön át. Hazaérve láttam, nagyapám már rakja a szekeret, hogy valahogy átmenjünk az erdőbe, mert itt a nyolcas út mentén már óriási harc van. Otthon mondták, hogy a bátyámat elvitték a nyilasok... Teljesen magamba zuhantam, de nem csak én, az egész család. Anyám volt csak erős. Azt mondta, hogy most összeszedjük, ami kell, az ágyneműt, a fontosabb ennivalót, ruhát a szekérre kell rakni. És az egy lóval, meg a még meglévő két tehénnel átmegyünk az erdőbe és ott, mint mindenki más, valahogy átvészeljük a háborút. Esteledett már, de mi nem mertünk szólni, de hol van apánk? Nyolcvan méterre sem volt házunk mögött a nyolcas út, de ott nagy harcok folytak. Abból a másik irányból, az erdő felől vártuk, ahonnan én is jöttem. De indulni kellett volna a lovakkal a fedezékbe. Hát ez egy nehéz helyzet volt. Eltűnt a bátyám, elvitték, édesapám tudja Isten, hol van, ő a család feje, tartópillére, ereje, hitet adó embere, bibliai erősségű ember. A Gondviselőtől vártuk igazában a megmenekülésünk csodáját. Egyszer csak a velünk szemben lévő kiserdő felőli réten jön fölfelé, szalad, liheg, izzad, gyalog jön, a lovak nélkül. A Gondviselő, úgy látszik, valahogy meghallgatta a nehéz helyzetben lévőket - nemcsak minket, hanem sokakat, akiknek kijutott az a kegyelem, hogy a család végül túlélte a háborút.

- Az Akadémia munkatársaként, a jogtudomány más területét művelve, az 1956-os forradalmat elfojtó, csőcselékszellemet szító politikában miként élte meg, hogy Pilátusnak is törpék hada ártatlanok sokasága fölött mond halálos ítéletet?

- Az emberek egy szebb, jobb élet érdekében, reményében léptek fel 1956-ban, s közülük sokan az életüket áldozták ezért az álomért. Az elbukott forradalom, a megtorlás hónapjainak brutalitása megtörte a nemzetet. A forradalom alatt jelentős, felelős pozíciót viselőknek ugyan megígérték a megbocsátást, de ezt az ígéretet egy mindennél gyalázatosabb és brutálisabb megtorlás követte, a perek és halálos ítéletek sorozata. Az újságok nap mint nap közölték a kivégzéseket, ami lelki beteggé tette az embereket. Engem is, hiszen számos személyes ismerősömet perbe fogták és közülük sokat súlyos ítéletben részesítettek. Tudtunk a folyamatról, és próbáltunk, próbáltam segíteni, valahol valami kegyelmet keresve. Reménytelenül... Mártírhalált halt három ismerősöm is: Brusznyai Árpád, veszprémi gimnáziumi tanár, aki testvéreimnek tanára és nekem is ismerősöm volt. A szomszédunkban élt Mansfeld Péter családja, őt a kezeink közül vitték el. Gyilkosai megvárták, hogy nagykorúvá váljon, s letartóztatása és elítélése után két évvel végezték ki. Rajki Mártont, évfolyamtársam általam is ismert szelíd lelkű édesapját, az Újpesti Forradalmi Tanács ugyancsak közmegbecsülésnek örvendő ügyvédjét választották a Forradalmi Tanács elnökévé. Őt is az úgynevezett BHÖ-1, tehát az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával végezték ki. Emlékezésünket Ők s a többi mártír ezerszer és ezerszer megérdemlik. Nekünk, élőknek, az a kötelességünk, hogy tovább vigyük szabadságszeretetüket, emberségüket.

- Hosszabb időt töltött Strasbourgban, s bizonyára nemcsak a híres dómban, hanem tudósi, közéleti feladatai által sokhelyütt járt a nagyvilágban, s imádkozott különböző templomokban, székesegyházakban. A lelki elmélyülésben esztétikai érzések játszanak-e szerepet, amikor egy remekművű építményben, vagy egyszerű templomban vallja meg hitét?

- A templomokban egyfajta teljesség áhítata tölt el. S a megtisztító lelki átlényegülésnek, a magasabb harmóniában való feloldódásnak természetes része az áhitatot teremtő környezet. De engem nem pusztán esztétikai magasztossága által fog meg akár a legpompázatosabb székesegyház is. Mert én ezeken a megszentelt helyeken igazán azt érzem át, hogy Isten házában - mint felékesített építményben - a tudomány, a művészet, az ipar és a kézművesség, a szorgalmas munka teremtő ereje, meg valahogy az ember élete is megtestesül. A transzcendentális és a profán mindennapiság: az élet minőségének teljessége.
A lelki elmélyülés valójában nem más, mint a tökéletes megközelítésére tett kísérlet, törekvés - ahogy Weöres Sándor írta - a teljesség felé. Egy templom, egy szép építmény ugyanez: kiemelni a térből egy részt, megtalálni a formát, mely rendeltetésének a legmegfelelőbb, s megtölteni azt lélekkel. Gondoljon bele: maga az anyag, amit építkezésre használunk, a kő önmagában hordozza a tökéletességet. A kő, akármilyen apró darabokra törjük, ugyanaz az egész marad. Részeiben is a teljes tökéletességét hordozza. Akár a lélek.

(Folytatatás következik)

Forrás: www.reflap.hu