CyberPress.Sopron

http://www.cyberpress.hu/

Rovat: KultúrVáros

2001. ĂĄprilis 24., kedd 23:58

Máramaros andorrai szemmel - Alain Montané fotókiállítása

Az 1989-1990-es évek eseményei tragikus és szörnyű képet festettek Romániáról. A Ceausescu-diktatúra bukásának idején a temesvári felkelésről, a boncasztalon fekvő halott gyermekek, az AIDS-es gyermekotthonokról készült képek sokasága járta be a világot. Alain Montané andorrai fotóművész ezek láttán gondolt arra, hogy abban az országban, amelynek múltjáról, történelméről, az ott élőkről talán maga sem sokat tudott addig, biztosan más fotózni való is van. Így vetődött el a fotós a Máramaros vidékére, ahol néhány román falvat bejárván, megörökítette az ott élő parasztok mindennapjait.
Hetven fekete-fehér fotóból álló Máramaros című kiállítását az UNESCO kérésére és segítségével a soproni Németh László Közép-Európai Népi Akadémia és az Erdélyi Kör rendezte. A Fövényverem utcai Erdélyi Házban a tárlatot dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató nyitotta meg.

Alain Montané-ra a román parasztok mindennapi életének egyszerűsége, természetessége, a szegénységben megőrződött hagyományok hatottak leginkább, az a természetközeliség és az őszinteség, amely a nyugati világban már nem lelhető fel. A kaszával arató parasztok, a patakban mosó vagy a csergét ványoló asszonyok, a lovat patkoló kovács, a boglyarakás, a kaszafenés, a krumpliszedés, a mindennapi élet munkája, a megélhetésért folyó állandó küzdelem, akárcsak az ünnepek öröme, vagy a gyász fájdalma, az élet természetes részét jelentik, az életnek a hagyományok és szokások által évszázadok alatt kialakított pontos rendjébe illeszkednek.
A máramarosi románok életképei nekünk - a Kárpát-medencében élők számára - olyan cserépdarabhoz hasonlíthatók, amelynek egyetlen kis darabja láttán, felismerhetővé válik az egész.

- Ebből a kis töredékből, ami Máramarosnak egy kis részlete, fölfedezzük az egésznek az alakját. Fölfedezzük Magyarországot, azt a Kárpát-medencén belül több, mint ezer évvel ezelőtt itt megalakult országot, amely sokszínűségében és sokféleségében valamikor már megvalósította azt az eszmei Európát, ami nyugaton még mindig álom, amely ott már régen elmúlt, talán sohasem volt, de itt - a Kárpát-medencében - igenis megvalósult - mondta megnyitó beszédében dr. Andrásfalvy Bertalan.
Az ezer évvel ezelőtt megalakult állam területén a hegyekben, a dombokon, az erdőségeken helyet kaptak a magyarokétól egészen más életmódot élő népek, akiknek a létének feltétele volt, hogy fent, a Kárpátok ormain megtermelt gyapjút, sajtot, bárányt lent a völgyekben búzáért, kölesért vagy kukoricáért el tudják cserélni. Egymást föltételezték a kultúrák, egymásért-egymásból éltek, egymás termékeivel egészítették ki, gazdagították saját életüket. És minden nép a saját törvényei és saját hagyománya szerint illeszkedett-illeszkedhetett be ebbe az országba, melynek első alkotmányában is elhangzik, hogy gyenge és esendő az egynyelvű és egyszokású ország.

Ebből a kis, Erdélyi Házban bemutatott "cserépdarabból" megismerhető és felismerhető, hogy amit ezúttal látunk, az máramarosi román. Akár a szobabelsőt nézi valaki, akár a fogatot, akár a szénarakás módját, akár a búcsúsokat, máramarosi románokat lát, akik viseletben, szokásaikban, táncaikban sokkal közelebb állnak az erdélyihez, a magyarhoz, mint a havaselvi románhoz, vagy a moldvai románhoz, mert amit ezeken a képeken látunk, az román ugyan, de a Kárpát-medencében élők közösségében kialakult kultúra, amelyben akarva-akaratlanul felfedezzük a kölcsönhatást.
Cserge fedi az ülőhelyet, festékes van a szobában kifeszítve, azonos helyről beszerzett cseréptányérok a falakon, ugyanolyan szerszámokkal dolgoznak, szekerekkel járnak: a bemutatott élettér bármelyik részletéből fölfedezhetjük az erdélyi magyar népművészettel való hasonlóságot.
Ezek a népek, akik a Kárpát-medencébe jöttek, mind saját maguk előírásai, törvényei szerint élhettek. És ezt nemcsak nekik biztosították, hanem azoknak is, akik idemenekültek - besenyők, hunok, jászok, erdélyi vagy felvidéki szászok -, akik szintén saját törvényeik és hagyományaik szerint élhettek, hiszen már az első Esztergomi Zsinat kimondta (1096), hogy minden templomban olyan nyelven kell imádkozni és tanítást adni, amilyen nyelven értenek.
Ide Európa még most sem érkezett el. És minekünk, itt élőknek is már csak a cserépdarabból sejlik fel a valamikori egész mű.
A cserépdarabot látva - a gyermekek örömét, a menyasszonytól búcsúzó apát, a Szűz Máriához imádkozó asszonyt, az égre mutató fatemplomot - felsejlik, hogy mit kellene tennünk, mi lenne a helyes. Érezzük, sőt tudjuk, és nem nagyon sikerül.
S ahogyan Európa kicsiben Magyarország, úgy Magyarország kicsiben Erdély, ahol először hirdették ki a vallásszabadságot, aminek az eszméjét még most sem tudjuk igazán megvalósítani.
Létezik-e még a mai társadalomban az a tolerancia, amely valamikor ezeken a tájakon megengedte, hogy mindenki a saját törvényei szerint éljen, tisztelve a másságot, a másság kifejlődését sem akadályozva?

Mi magyarok, másként nézzük ezeket a képeket, mint az andorrariak, mert mögötte kirajzolódik az összetört cserép, és az erdélyi magyarok megint másképp nézik, mert ennek a cserépnek a szilánkjaiból nekik - az utóbbi évtizedekben - egy kicsit több jutott.
Ám szegénységünk és keserű sorsunk Európa nyugatabbra eső része által olyan elfelejtett értékeket őrzött meg, amelyeket, reméljük, hogy kellőképpen felismerve és továbbörökítve - vissza tudunk adni a világnak.
Máramaros, Erdély, Magyarország egy kis cseréptöredék, de benne van az íve a nagy egésznek, a már egyszer megvalósultnak, amelyből talán fel lehet a jövőt építeni.
Azt a jövőt, amelyben minden nemzetnek helye és feladata van, külön-külön és együtt. A román anyag bemutatásával - amely a magyar népművészeti értékekhez hasonlóan létezik és letagadhatatlanul része Erdélynek - a soproni Erdélyi Kör a fenti gondolatok fényében is példa értékű gesztust tett a világ számára.

té