CyberPress.Sopron

Űrkutatási ismeretek

Békésen tért hullámsírba a Mir

2001. március 23-án véget ért a Mir űrállomás 15 évig tartó, 3,5 milliárd kilométeres utazása.
Március 23-án, éjjel 01.33-kor a terv szerint beindultak Progressz hajtóművei, ezzel a Mir megsemmisítési programja az első fékezési fázissal megkezdődött. Az orosz repülésirányító központ helyzetjelentése szerint a művelet 01.54-kor hibátlanul befejeződött.
A második fékezési manőver is az eredeti tervek szerint, 03.01-kor kezdődött, a Progressz hajtóműveinek másodszori beindításával. A fékezés 22 percig tartott.
A harmadik fékezési művelet a 06.07-kor vette kezdetét, ami némi módosítást jelentett az eredeti elképzelésekhez (06.30) képest. A végső fékezés 23 percen át, a Progressz összes hajtóanyagának elégetéséig zajlott.
Pár perccel ezután a Moszkva melletti koroljovi irá-nyítóközpontba megérkeztek az utolsó rádiójelek a Mirről. Az űrállomás egyre alacsonyabb pályán zuhant lefelé, miközben a légköri súrlódás felhevítette anyagát. Először a napelemek és az antennák szakadtak le, 110-100 km-es magasságban. A fő szerkezeti elemek szétválása 90-80 km-es magasságban következhetett be. A szétszakadó modulok további kisebb darabokra estek szét. Az űrállomás teljes széttöredezése 50-40 km-es magasságban fejeződhetett be, s a darabok nagy része elégett a légkörben. A felizzó törmelékdarabok látványát 6.50 körül jelentették a Fidzsi-szigetekről.
A Mir becsapódásának időpontja 06.58-ra tehető, a törmelékek végső sebessége elérte a 400 m/s-os (1440 km/h) értéket. 7 órakor a koroljovi irányítóközpont megerősítette, hogy az űrállomás maradványai - mintegy 1500 törmelékdarab - az elmúlt percekben, az előre számítottnál jóval korábban csapódhattak be a Csendes-óceánba. A becsapódási terület becsült központja a déli szélesség 40. és a nyugati hosszúság 160. fokára esett, vagyis bőven a kijelölt területen belül helyezkedett el. A törmelékdarabok becsapódásai minden probléma nélkül zajlottak. Hibátlanul felépített és kivitelezett programmal sikerült megsemmisíteni a Föld körül keringő eddigi legnagyobb szerkezetet. Az orosz űrrepülés szakemberei ismét bizonyították nagy hozzáértésüket.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy az űrkutatás szempontjából ezzel a látványos eseménnyel zárult le végleg a 20. század. A Mir űrállomás vitathatatlanul a 20. század egyik legfontosabb űrtechnikai teljesítménye volt. Fedélzetén 104 kozmonauta és asztronauta fordult meg, köztük 11 ország 62 nem orosz űrhajósa. 1996 és 1998 között amerikaiak is rendszeresen tartózkodtak a Miren, a közös Shuttle-Mir program keretein belül. A 15 év alatt 28 hosszú időtartamú (több hónapos) küldetést bonyolítottak le a Miren, 16 rövidebb (1 héttől egy hónapig tartó) kíséretében. Utóbbiak közül 15 nemzetközi expedíció volt. A Mir hosszú ideig a legfontosabb nemzetközi űrállomás szerepét töltötte be.
A Mir fedélzetén 23 hosszútávú tudományos programot bonyolítottak le, amelyek közül számos egyedülálló volt a világon. A Mir fontos szerepet töltött be a Nemzetközi Űrállomás (International Space Station, ISS) építéséhez szükséges anyagok, technológiák, műszaki megoldások kipróbálásában és tesztelésében. A Shuttle-Mir program során az amerikai asztronauták felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokat szereztek az orosz kozmonautáktól. (ST)

A Vosztok 40, az első Space Shuttle 20 éve repült
2001. április 12-e fontos dátum az űrhajózás törté-netében. Méghozzá nem csak azért, mert ez Gagarin történelmi nevezetességű űrrepülésének 40. évfordulója. Ezen a napon elmondhatjuk ugyanis: éppen negyven éve közlekednek űrhajók a világűrben, s az utóbbi húsz évben már űrrepülőgépek is. 1961. április 12-én szállt fel - emberrel a fedélzetén - az első Vosztok űrhajó, 1981. április 12-én pedig az első space shuttle (STS) indult a világűrbe.
Azóta negyven, illetve húsz év telt el, de a Vosztokból továbbfejlesztett Szojuz űrhajók, illetve a szinte változatlan amerikai űrrepülőgépek ma, a XXI. század elején is szállítják az asztronautákat és kozmonautákat a világűrbe. Az elmúlt évtizedekben nem sikerült kifejleszteni az ember űrutazásának újabb, tökéletesebb járművét - vagy talán nem is volt rá szükség? Egyelőre még arról sem hoztak határozott döntést sehol a világon, hogy milyen legyen az űrjárművek következő, harmadik generációja. (Almár Iván teljes cikke az AEROMAGAZIN áprilisi számában olvasható.)

Megkezdődött a Mars-odüsszeia
A 2001 Mars Odyssey Mars-kutató űrszonda sikeresen startolt a floridai Cape Canaveral 17A jelzésű indítóállványáról. A start április 7-én, hazai idő szerint 17.02-kor történt. A hordozóeszköz egy Delta II típusú hordozórakéta volt, amelynek harmadik fokozata a start után 31 perccel vált le. A start után 53 perccel a NASA bolygókutató űrszondákat követő rádióhálózata, a Deep Space Network fogta a szonda jelzéseit, amelyek azt jelezték, hogy minden a legnagyobb rendben zajlik a fedélzeten.
A legutóbbi helyzetjelentések szerint a 2001 Mars Odyssey indítása olyan remekül sikerült, hogy a repülésirányítók elhalasztották az április 16-ára tervezett első pályamódosító manővert. A szonda minden rendszere kitűnő állapotban van, és fennakadás nélkül működik. Az eddigi pályaadatok alapján az útvonal első "finomhangolása" csak május vége felé várható.
A repülésirányítók jelenleg a tudományos műszerek aktiválását és beállítását végzik. A szonda pozícióját úgy állították be, hogy mind a közepes-, mind a nagy nyereségű antenna a Föld felé néz.

Újabb hosszabbítás a Galileónak
A Galileo alapküldetését korábban már két alkalommal hosszabbították meg, a Galileo Europa Mission és a Galileo Millennium Mission keretében. Előbbi főképp az élet ígéretével kecsegtető Europa hold alaposabb kutatását tűzte ki célul, utóbbi fő feladata pedig a Jupiter sugárzási környezetének és az intenzív vulkanizmusáról ismert Io hold vizsgálata volt.
A Jupiter környezetében uralkodó intenzív részecskesugárzás a közelebbi elrepülések során már komolyan veszélyezteti a szonda érzékeny elektromos berendezéseit, ezért azt gondolták, hogy a Galileo a második kiterjesztett küldetés végére már használhatatlanná válhat. S bár valóban egyre gyakrabban léptek fel különféle műszaki problémák, a szívós szerkezet - névadójához, a kitűnő itáliai csillagászhoz méltóan - elnyűhetetlennek látszik. Már az eddigiekben is háromszor nagyobb sugárzási adagot állt ki, mint amire tervezték. A NASA ezért - a korábbi tervekkel szemben - úgy döntött, hogy folytatja a küldetést, s újabb 9 millió dollárt szán további kétéves működésre.
Az újabb küldetési időszakban öt további holdmegközelítést terveznek a repülésirányítók. 2001. május 25-én egy mindössze 123 kilométeres elrepülés következik a Callisto mellett, amely a Jupiter 28 holdja közül a második legnagyobb. A Callisto gravitációs hatására úgy módosul a szonda pályája, hogy augusztusban és októberben az Io pólusai felett repülhet el. Az újabb hosszabbítás fő célja tulajdonképpen az Io további, még alaposabb vizsgálata, amelynek során azt is megpróbálják meghatározni, vajon a hold generálja-e magának a gyenge mágneses teret. Fontos cél lesz a Jupitert körülvevő ún. tórusz vizsgálata is, amely az Io felszínéről kidobódott töltött részecskékből áll.
2002 novemberében a Galileo minden eddiginél jobban megközelíti a Jupiter felszínét, miközben megpróbálja meghatározni az egyik belső kis hold, az Amalthea tömegét és sűrűségét, s átrepül a Jupiter fátyolgyűrűjén is. A megközelítés alatt újabb
részletek derülhetnek ki a mágneses tér erősségéről, illetve a töltött részecskék sűrűségéről.
A tervek szerint 2003 augusztusában a szonda, amely már eddig is messze túlteljesítette feladatait, egy utolsó, elnyúlt keringés után a Jupiter légkörébe csapódik. (ST)

Egy katonai képügynökség szerint megtalálták az MPL-t
A szondával 1999. december 3-án, a leszállás közben szakadt meg az összeköttetés (pontosabban nem sikerült újra felvenni a kapcsolatot). A NASA számos műszaki megoldást próbált ki a kommunikáció helyreállítására, majd 2000. január 17-én hivatalosan is bejelentette a küldetés végét. Ez volt a végső felvonás abban a kudarcsorozatban, ami a Mars Surveyor '98 nevű programot jellemezte (négy szondából egy sem volt sikeres).
Ami a NASA-nak nem sikerült, azt megoldotta egy amerikai katonai képügynökség, a Védelmi Hivatal keretei között működő NIMA (National Imagery and Mapping Agency). A NIMA képviselői ugyanis azt állítják, hogy megtalálták a Mars Polar Landert, méghozzá egy darabban.
A NIMA szakértői a rendelkezésükre álló katonai csúcstechnológiával 1999 decembere óta vizsgálják az MGS felvételeit (az ügynökség általános feladata, hogy képi és navigációs információkat nyújtson rendőri és katonai alakulatok harci tevékenységének támogatására). A NASA ugyanis még az eltűnés utáni néhány héten belül felvette a kapcsolatot az ügynökséggel, segítséget kérve a kutatáshoz.
Ed Weiler, a NASA egyik vezető hivatalnoka arra figyelmeztet, hogy egyelőre senki ne kezdjen ünnepelni. Weiler szerint szó sincs valamiféle titkos programról, hiszen a NIMA szakértői már közel 15 hónapja keresik a szondát, s a feladatot egyfajta technikai kihívásnak tekintik. Az ügynökség és a NASA a következő pár hónap során juthat biztos következtetésre a tervezett leszállóhely képeinek feldolgozásával kapcsolatban, s az eredményeket együtt fogják a nagyközönség elé tárni.