|
Ötvenhat évvel a háború befejezése után Belváros boszorkánybombával
Ötvenhat évvel a háború befejezése után Teljes bizonyosság nincsen, bárhol és bármikor kifordíthat a földbõl egy gép hasonló bombát. A soproni eset a legkézenfekvõbb és legfrissebb példa arra, hogy a munka a megtalálás pillanatától kezdve szervezett volt, cselekedett a védelmi bizottság, döntött, kitelepítettek tizennégyezer embert – mindenki fegyelmezett volt –, a bombát elszállították, felrobbantották. A lapok hangzatos címeket adtak a tudósításoknak, a soproniak természetesen megkülönböztetett érdeklõdéssel, igen érzékenyen reagálva kísérték a fejleményeket.
Ki tudja, hol és hány lapul még? Azt csak a magas ég tudja. Föl sem tûnt, ahogy kezdõdött. Biztos nem most, amikor a mellettem álló nõ boszorkánybombát említ, kéri az istent, ezerfelé ne röpüljön a lövedék, csak sikerüljön szétszedni. – Boszorkánybomba? – Az lehet. Olyan, ami összekuszálhatja a házakat, az emberek haját, és néhányan mernek csak hozzányúlni. A többség óvakodik közel menni hozzá. Nem is mehet. Nyomasztó érzés a háború befejezése után ötvenhat esztendõvel bombát látni, de ez is Európa, ilyenkor senki sem gondol arra, hogy a földrész története mennyire eltérõ filozófiákra épült. Most mi lesz? Hírek röpködnek, a munkagépes azt hitte, kõ, majdnem széttörte a gyõzelem napja elõtt; az egész városból kitelepítik az embereket. Egyre többen hagyják el a tiltott zónát – ez a Szent Mihály-temetõt, a Lenck-háztól a Várkerületet, a Kõmûves, a Bünker és a Giczy közt, a Végfordulat, Ókai, Balfi, Árpád, Csarnok, Dózsa, a Selmeci utca meg a Koronázó-domb területét jelenti –, mindenki feszült, a zónán kívüliek viszont élik a maguk megszokott életet, bár egyre több helyen tárgyalják a történteket. Vannak olyanok, akik nem akarnak tudomást venni a dolgokról, mennének oda, ahova nem lehet, ahol már bezárt üzletek, hivatalok vannak, lezárt utak, elzárt közmûvek, kitárt ablakok. Nézem az utcát. Kísérteties a csend. A zónán kívül zsúfolt teraszok, aggodalmas várakozás. Mindenki, vagy majdnem mindenki tudja, mi történt. De azt is, hogy mi történhet.  – Mire gondolsz? – Néha arra, milyen lehetett a tiszai árvíznél, milyen szörnyû egy háború, mi járhat az emberek fejében, hogyan élik meg mindezt az idõsebbek, hogyan a fiatalok. A külföldiek megértik a helyzetet. Sokan a helybéliek közül nem. Megyünk a parkban, az úton, amely nem sáros, mert régen esett az esõ. Tudott dolgozni a Hotel Sopron melletti építési területen Ódor Sándor is, aki a markoló nyergében ült, amikor a gép kifordította a földbõl a második világháborús szovjet bombát. Világos, hogy fölgyorsulnak az események. – A Panoráma Rádióból értesültem arról, hogy mi történt. Elsõ hallásra hinni sem akartam a dolgot, aztán a feleségemmel és a lányommal együtt jöttünk a parkba – akkor már hatósági ember õrizte a házat –, az ajtót bezártuk, az ablakokat kinyitottuk, a védelmi bizottság felhívása szerint – mutat a tiltott zóna felé Könczöl Lajos, akinek kisvendéglõje van a városban. A rádió ötpercenként ismétli a tennivalókat, a rendõrkocsik hangszóróján keresztül mindenrõl tudnak a népek. Tizennégyezer embert érint a kitelepítés. A várostérképen az elsõ mozdulat ezerkétszáz méter sugarú kört metsz ki. Azután döntenek a szakemberek, a kör hatszáz méter sugarú lesz. A helyi védelmi bizottság élén a polgármester, dr. Gimesi Szabolcs. – Fölborulhat minden, hibát nem lehet elkövetni, fel kell készülni a legrosszabbra is – mondja.  Mindenesetre, ha az ember az utcán forog, kap valami ízelítõt, ami réges-régi évekbõl való, szomorú hangulatot idéz a tiltott zóna, ijesztõen néma, akár egy puskacsõ, bármily hihetetlen is, de így van. – A bátyám hívott, a vendéglátóiparban dolgozom, a Fõ téren, zártuk az üzletet, rohantam haza, igyekeztünk ki a lakásból, aggódtunk: mi lesz az emberekkel, a belvárossal – mondja Magyar Péter. Hozzáteszi: – A tûzszerészeink kiválóak, reméljük, semmi baj nem lesz, hamar hatástalanítják a bombát, mehetünk haza. Molnár Sándor mérnök-ezredes, a tûzszerész és aknakutató zászlóalj parancsnoka ekkora méretû robbanólövedékkel még nem találkozott. A Petõfi hídnál volt hasonló, régen. Ez itt féltonnás, FAB 500-as, két gyújtószerkezettel. Igazi boszorkánybomba, de ezúttal a varázserõnek elsõdlegesen a tûzszerészek a birtokosai. Egy középkorú férfi nem túl meggyõzõen bizonygatja, az egész csak kitaláció, sehol semmi bomba, káposztáshordóba való nehezék az. A mondatot, mint figyelmes ember, a férfi italos szemeihez mérem. Horváth Ilona testvérével, férjével és kisgyerekével négy óra elõtt pár perccel lép ki a Sas téri házból, mennek az Erzsébet kertbe, táskájukban a legszükségesebb holmikkal. Budai Jolán aggodalmaskodik, nem emlékszik rá, kinyitotta-e az ablakot. – Kinyitottam? Nem nyitottam?  – Rögtönzött kirándulást szerveztünk Nagycenkre és a Fertõ tó partjára a Sopron Hotel lakóinak, köztük azoknak az üzletembereknek, akik a Top 100 konferenciájára érkeztek Sopronba. A vendégek fegyelmezettek voltak. Négy óra elõtt az utolsó autóbusz elindul a Várkerületrõl, viszi a lakókat. Fogalmuk sincs róla, hogyan végzõdhet a dolog. Az ilyesmi nem tartozik az élet örömei közé. A galambok is érezhetnek valamit, mert elkerülik a zónát. Kérdem valakitõl, hogy mi lesz itt, ha nem sikerül hatástalanítani a bombát.  Talán éppen akkor – 17 óra húsz perckor –, amikor Pozsár János zászlós túl van már a gyújtószerkezetek megsemmisítésén. De ez a varázslás – itt és most – egy veszélyes feladat végrehajtása. Az ilyen munka végzésére nem mindenki alkalmas, mert ez a hivatás veszélyes, aki azonban bátor, az szembe mer nézni a veszéllyel, vállalkozik a munkára, magát semmi titokzatossággal nem veszi körül, titkos erõkkel sincs kapcsolata. A futó tekintet is megállapíthatja, hogy fél hat elõtt néhány perccel megváltozik a város, ezt úgy tessék érteni, hogy nincs már elfoglalva a világháborúból itt maradt boszorkánybombával.  |
