CyberPress.Sopron

Óceán a Ganymedesen?

A Ganymedesről a Galileo szonda révén jó ideje tudjuk, hogy erős mágneses térrel rendelkezik. A magnetométer adatainak részletes elemzése azonban rámutatott, hogy az erős tér mellett egy nehezebben észrevehető, gyengébb komponens is létezik. Ennek jellege ugyanúgy változékony, mint pl. az Europa vagy a Callisto mágneses tere, azaz feltehetőleg a Ganymedes is rendelkezik egy felszín alatti óceánnal. Az itt lévő oldott ionok áramlása és a Jupiter, valamint a Ganymedes magjából származó mágneses tér kölcsönhatásakor keletkezik a mez. A legalább néhány km vastag olvadt réteg 200 km-nél nem lehet mélyebben a felszín alatt. Egyes elméleti számítások alapján a hold radioaktív eredetű belső hője ma is elegendő a vízréteg fenntartásához. A Voyager és a Galileo felvételek alapján sikerült sztereoképekkel a hold domborzatát megfigyelni. Kiderült, hogy a világosabb, fiatalabb részek az idősebb területeknél mélyebben vannak. Ami még érdekesebb, hogy mutatkoztak közel sík felszínű területek is, amelyeket kriogén lávák önthettek el, vulkáni tevékenység keretében. Ezek általában hosszúkás árkokban jelennek meg, és az idős, sötét poligonoknél 0,5–1 km-rel mélyebben fekszenek. Koruk kb. 1 milliárd év. Szintén a vulkáni aktivitásra utalnak a Ganymedesen egyre több helyen felfedezett kalderák, amelyek az egykori vulkánkitörések nyomán keletkeztek. (JPL PR 2001.03.01., 2001.01.16. – Kru)

A Galileo utolsó útja

Kevés űrszonda programját hosszabbították meg annyi alkalommal, mint a Galileóét. A szonda útjának befejezését most halasztották el harmadik alkalommal. Az utolsó halasztás keretében 2001. 05. 25-én 123 km magasan fog elrepülni a Callisto felett, majd augusztusban és októberben az Io vulkanikusan kevésbé aktív, és alig tanulmányozott poláris területei fölött fog elhaladni. 2002-től főleg csak mágneses méréseket végez. 2002 novemberében az Amalthea pályáján belül, attól 500 km-re fog elrepülni. Ez lesz a program legnagyobb Jupiterközelítése, amelynek célja a Jupiter mágneses terének, az ún. Gossamer gyűrűnek tanulmányozása (a lehetőségeknek megfelelően), és az Amalthea tömegének, sűrűségének a meghatározása. Végül 2003 augusztusában fog belépni a Jupiter légkörébe, ahol elég. (JPL PR 2001.03.15. – Kru)
A Galileo program érdekes „mellékterméke” egy változócsillag megfigyelés. A szonda mintegy 150 fényes referencia csillaghoz viszonyítja helyzetét. Ezek között szerepelt a ő Velorum is, amelyet a szonda ele-inte rendszeresen rögzített, de egy alkalommal nyolc órán keresztül nem talált. A kérdéses égitest nem szerepelt a változócsillag katalógusokban, így a kamera hibájára gyanakodtak. Később a műszer látszólag megjavult, így a problémát elfelejtették. Idővel azonban – a korábbi kérdésre – visszajelzés érkezett az AAVSO-tól, ahol sikerült a csillag elhalványodásának a nyomára akadni. Sebastian Otero, argentin amatőrcsillagász 1997 óra négy minimumát figyelte meg az égitestnek. A Galileo program korábbi adataiból utólag a fentit megelőző halványodást is sikerült kimutatni. Kiderült, hogy 45 napos periódus mutatkozik, és az elhalványodás mértéke kb. 30%. Ezután sikerült is előre jelezni, és megfigyelni a következő minimumot. A ő Velorum ezek szerint egy fedési kettős, amelynek a 45 naponta jelentkező, néhány órás halványodására a Galileo hívta fel a figyelmet. (Astronomy 2001. 03. 25. – Kru)

A Camilla holdja

A (107) Camilla egy főövbeli, kb. 220 km-es kisbolygó. Alex Storrsnak és kollégáinak, a Hubble űrteleszkóp segítségével sikerült egy apró, a kisbolygónál 7 fokkal halványabb holdat megfigyelniük körülötte, a március 1-jén készült felvételen (l. fent). Az első megfigyelések alapján az alig 10 km-es hold kb. 1000 km-re (0?046-re) van bolygójától. Ezzel hétre nőtt a holddal biztosan rendelkező kisbolygók száma, és legalább még egyszer ennyi eset vár további megerősítésre. (Sky and Tel. 2001/03 – Kru)

Coma Berenicidák: igen, üstökös-kapcsolat: nem

A Coma Berenicidák az évforduló raja: december 12-től január 23-ig aktívak, maximumuk december 17-én van. A légkörbe lépési sebesség 65 km/s, tehát nagyon gyorsak.
Vajon milyen objektum lehetett e raj szülőégiteste? Az egyik szóba jöhető égitest az alig észlelt Lowe-üstökös, amely 1913-ban volt perihéliumban. Ez az üstökös talán 1750-ben is látható volt, de az észlelések oly' szegényesek, hogy biztosat állítani nem lehet.
Az 1913-as objektumot csak az égitest felfedezője látta, aki egy ausztrál amatőrcsillagász volt. Abban az évben, január 7-én jelentette Lowe az Adelaide-i Csillagvizsgálónak nagyon durva, és igencsak pontatlan pozícióadatait, amelyeket egy 3 hüvelykes (7,5 cm) teleszkóppal határozott meg négy hajnalon a megelőző héten. Habár az adatok elegendőek voltak a pályaszámításhoz, mások nem tudták észlelni az üstököst, ami némiképp meglepő, mert az objektumnak könnyű célpontnak kellett lennie állítólagos felfedezésekor és azt megelőzően az északi félteke észlelői számára. Ne felejtsük el, hogy ez az eseménysorozat még az IAU megalapítása, így az IAU Csillagászati Táviratok Központi Hivatalának felállítása előtt történt, így a hibás felfedezések szűrése nem mindig történt meg.
Később Viljev és Crommelin számos pályát számított a Lowe-féle objektumnak. Ezek megegyeztek abban, hogy a felszálló csomó hossza 300 és 305 közötti, valamint hogy a Földet 1913. január 25-e tájban nagyon megközelíthette; az inklináció viszont 80 és 120 között változott a különböző számítások szerint. Ez tehát direkt és retrogád keringést egyaránt megengedett! Brian Marsden 110 fokos inklinációt tartott legvalószínűbbnek, de az 1972-es Üstököspályák Katalógusa című munkában már jobbnak látta nem venni figyelembe a Lowe-objektumot, és 1994-ben, az új üstökös-elnevezési rendszer bevezetésekor nem adtak ennek az objektumnak jelölést.
Az 1750-es üstökössel nagyon hasonló a helyzet. A pozícióadatok szintén csak egyetlen észlelőtől származnak, aki látta az üstököst 1750 januárja három éjszakáján. Ugyanakkor, ellentétben Lowe-val, ez az észlelő igen neves személy volt: Pehr Wargentin, a Svéd Királyi Tudományos Akadémia titkára, híres csillagász és népességstatisztikus. Az észleléseket szabad szemmel és két különböző teleszkóppal végezte, és az üstököst egy kollégája is látta. Brian Marsden 1973-ban megvizsgálta a Perseida-meteorraj és a Wargentin-féle objektum esetleges kapcsolatát, noha némi kétségek voltak benne, hogy ez az objektum létezett-e egyáltalán. Érdekességképpen, ez az égitest is 300 körüli felszálló csomó hosszúsággal rendelkezik, és inklinációja alig kisebb, mint 120. Ugyanakkor az 1750-es üstökös perihélium-távolsága csak fele (0,2 Cs.E.) az 1913-as Lowe-üstökösének.
Ha az 1750-es objektum perihélium-távolságát Marsden 0,4 Cs.E.-ben rögzítette, akkor 280 fokos felszálló csomó hosszúságot kapott, ami egészen más érték, mint az 1913-as objektum 300?-ja. Így a két üstökös – ha azok voltak – aligha lehet ugyanaz az objektum.
Ha az 1913-as adatok valóságosak, akkor az üstökös keringésideje hosszabb kell legyen, mint egy vagy két évszázad. Így ha lesz is visszatérés, a kérdés még mindig nyitott marad hosszú időre.
Ezzel együtt, a jelentős bizonytalanságok ellenére, még nem válaszoltuk meg a kérdést: lehet-e az 1913-as Lowe-üstökös a Coma Berenicidák szülőégiteste? A pályaszámítás szerint az 1750-es objektum nem járt elég közel a Földhöz, hogy meteorárama keresztezné a földpályát. Az 1913-as objektumnak pedig a realitása problematikus. Így jelenleg továbbra is nyitott kérdés, mi a szülőobjektuma a Coma Berenicidáknak. (Brian Marsden levele alapján – Csizmadia Szilárd)