CyberPress.Sopron

Pünkösdi könyvajánló
Sütő András: Erdélyi változatlanságok

Ha hajdan Makkai Sándor, Erdély református püspöke Ady Endre költészete alapján azt láthatta beigazolódva, hogy minél emberibb az ember, annál vallásosabb, mégpedig a szónak nem hitvallásbeli és ceremoniális, hanem lényegi értelmében - akkor a ma képzeletbeli egyházi méltóságát Sütő András legújabb könyvének elemzése hasonló belátáshoz vezethetné. Annak felismeréséhez, hogy az Erdélyi változatlanságok, az utóbbi több mint tíz esztendő cikkeinek, esszéinek, beszélgetéseinek vaskos, ám így is erősen megrostált gyűjteménye mind témáit és ezek szemléletét, mind pedig beszédformáit tekintve erősen kötődik a vallásos megnyilatkozásokhoz. Külső, felszíni jelek alapján is könnyűszerrel adódnak efféle következtetések, hiszen az e körbe vonható legmélyebb beszélgetések első közlője épp a Reformátusok Lapja volt, Ablonczy László jóvoltából, de ide köthető a másik interjúkészítő, egyben a könyv szerkesztője és jegyzetírója személye, Cs. Nagy Ibolya is.
Kevésbé külsődleges, sokkal inkább lényegi jegy, amivel - immár negyedszázada ennek - az egységes protestáns teológiai intézet kolozsvári tagozata a Csillag a máglyán irányát, szemléletét hitelesítette: a tolerancia jegye. Az ifjú teológusok a szerző Kálvin-drámáját úgy hozták fényre a vallástörténeti és hittani elfogultságok egyházi körök által is kavart sötét porfelhőiből, hogy egyszersmind történelmi távlatba is állították. Meggyőződésük szerint történet és irodalom egy közös pontra mutat, arra, amely "Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is a legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia". A számonkérések kereszttüzéből kijutott drámaíró ennek a jegyében ítélheti elképesztő elfogultságnak a nagy realista Balzac azon véleményét, mely szerint a genfi közélet kálvinista korszaka borzalmasabb volt a francia forradalomnál is. És így szállhat vitába Stefan Zweig Harc egy gondolat körül című könyve azon szereposztásával is, amelyik egy bizonyos Castellioban látja annak az "új lelkiismeret"-nek a harcosát, aki Kálvinnal és az általa képviselt erőszakkal szemben a "gondolkodás szuverén önállóságát" védelmezte.

Ezeknek a véleményeknek a számontartása, figyelembevétele nemcsak azt sejteti, utólag is, hogy milyen végletek között kellett egyensúlyoznia Kálvin és Szervét szellemi párviadala felidézésekor, hanem hogy ehhez mennyi vallástörténeti és teológiai ismeret, mekkora elmélyülés szükségeltetett. Nem utolsósorban tökéletes tudása és eleven művelése annak a "bölcsességi beszédformá"-nak, amely Sütő András utóbbi negyedszázados munkásságát általában is, a mostani könyvét pedig kiváltképp jellemzi, többé-kevésbé hasonló arányt tartva azok között a beszédmódok között, amelyek Paul Ricoeur szerint a kinyilatkoztatás eredeti kifejeződései. Az ő ötös felosztását követve tanulságos lehetne például annak taglalása, hogy az alkotó pályáján a bölcsességi és a rendelkező, preskriptív formák előtérbe kerülésével milyen mértékben szorult vissza elsősorban is az elbeszélő, narratív beszédforma, de a himnikus is, hogy a prófétait pedig több okból alkalmatlannak találja. Az orákulomok fölött eljárt az idő - hirdeti, nyilván az annyiszor ócsárolt irodalmi próféta szerepkörét és öntudatát elhárítandó. Ám ha az orákulum műfajához köthető ősi technikák közül például a jövendöléssel fölérő reménynyilvánítás vagy az intő jelek számbavétele mint figyelmeztetés szerepét nézzük, akkor elkerülhetetlenül szükségszerű a prófétai beszédforma használata.
Akár olyan módon is, miként a kötet egyik megrendítően emberi megnyilatkozásában, a Könyörgés Czine Mihályért című írásban, ahol a nagybeteg szellemi barátot a nagyenyedi kisdiák korából megőrzött Malakiás próféta szavaival vigasztalná: "mert feltámad a te igazságodnak is napja, és gyógyulás lesz a szárnyai alatt". Ricoeur e "műfaj" központi jelentőségének érzékeltetésekor a Niceai Hitvallás harmadik cikkelyére hivatkozik, amely azt hirdeti, hogy "Hiszünk a Szentlélekben... aki szólott a próféták által". Egyfelől az idők fölött álló prófétai beszédforma és a mai váteszi szereptudat külön nem választása, másfelől a zsinat mint törvényhozó és intézkedő testület alkalmas voltának kétségbevonása itt-ott felekezeti színezetű részrehajlást is megenged. Például amikor a Tamási Áron írásainak furfangosságára emlékeztető kedély a "megváltó zsinatolás" fordulatát vetteti papírra, vagy "megrendítően fontos kérdés"-nek nevezteti a középkori skolasztikusokét, hogy hány angyal fér el egy tű hegyén, előhíva az emlékezetből azt a szónoki sziporkát is, amely egyébként az RMDSZ második kongresszusát a prédikátor könyvének igéjével - mindennek rendelt ideje van - köszöntve ugyancsak kérdés formájában úgy hangzott: "Ki az közöttünk, aki egyszemélyes tridenti zsinatként nyilatkozhat kegyelemről, bűnről, erényről és purgatóriumról?". Ha nem ezekről a hittételekről is, de az emberi élet, a személyes sors és még inkább a közösségi, nemzeti létezés határhelyzeteiről elkerülhetetlenül muszáj nyilatkoznia a szerzőnek - már csak a beszélgetés műfaji törvényszerűségei miatt is. E határhelyzetek lényegében ugyanazok, mint amiket Karl Jaspers a bölcsesség témáinak nevez: magány, bűn, szenvedés és halál - Sütő András pedig a maguk valóságában nevezi meg őket.

Róluk beszél, amikor a magyarságra ragasztott szégyenbélyeget veszi szemügyre, elutasítva a bűnös nemzet elméletét, Európa történetében példátlannak mondva, hogy az első világháború lezárásaként egy országot tekintettek hadizsákmánynak, dobtak oda a fosztogatóknak, a Trianon-szindrómát ezért is illeti a "volt, van és megmarad" hármas igéjével. A szenvedés eseteiről a krónikás tárgyilagosságával ad számot, akár ama véres éjszakára emlékezik, a marosvásárhelyi pogrom számára csaknem végzetes, életét követelő óráira, akár pedig nemzetiségi sorstársai kálvária-járására, az igazságtalanság és méltánytalanság kirívó példáira. S a halál: idézze bár, miután kézhez vette őt is a biblikus életkor, az "élj sokáig, s halj meg hamar" bölcsességét a nem éppen tapintatos riporteri kérdésre ("bármelyik nap készen áll arra, hogy elmenjen?"), vagy más hangot ütve meg, az eltávozott barátai között láttassa magát, amint "ott barangolok magam is az ő elmenetelük magaslati régiójában, ahol az örök hó fehérlik, a fagyos tájnak ragadozója pedig a leselkedő halál". "Nem azért mondom, hogy pap után kiáltson valaki, hanem tapasztalatból" - toldja meg a tudomásul vételnek azzal a nyugalmával, amelyik a legsűrűbben, ismét és ismét bölcsesség mondására indítja. Jelesül arra, hogy az Idő embereken lépdel, és erről leszoktatni lehetetlenség. Ám amikor eme nagybetűs Időt egész nemzetrészeken látja lépdelni, tudomásul vételének higgadtsága csak arra a nemtudásra terjed ki, hogy lehetetlen tudni, mi lesz a gyermekekkel, unokákkal, de azt igenis lehetségesnek hiszi, hogy egész nemzedékek nem mehetnek veszendőbe.
A romániai magyarság teljes megsemmisülésének fenyegető rémképével viaskodva ugyan egy keserűbb pillanatában a kisebbségi retorika Szent Ferencének érzi magát, aki halaknak, egy idő óta meg éppen sült halaknak prédikál, ám más alkalmakkor meg, nem is egyszer a francia diákmozgalmak "legyetek realisták, ostromoljátok a lehetetlent!" jelszavát idézi, s beszédes az is, ahogy édesapja fájdalmas felkiáltását - "Maholnap kipusztulunk, fiam!" - enyhíti. "Hanyatlunk, annyi
bizonyos" - szól, holott a saját családja, a Sütők és a Székelyek másutt megidézett sorsa is a pusztulás krónikája. Mégis, azzal, hogy e határhelyzeteket, személyes sorsát, hivatását, nemzete, nemzetisége jövőjét csakis e végső jelentésükben, lényegükben és egyetemességükben tudja látni és érezni - ezzel nyilvánítja ki, újra Makkai Sándor esszéjéből idézve, vallásos lelkületét.

S talán még a Magyar fa sorsa használta hitvallásbeli és ceremoniális megszorítások értelmezése is közelebb vihet az Erdélyi változatlanságok szerzőjének lelkületéhez. Az előbbihez tartozhat, hogy amiképp az erdélyi magyarság Trianon utáni sorsára a "sivatagi bolyongás" jelképét használva a középkori írástudóinkra, hitvitázóinkra emlékeztetően párhuzamot von a zsidóság és a magyarság sorsa között, és a sűrűn hivatkozott szent könyvet, a Bibliát a zsidóság fennmaradásának "szellemi életvize"-ként jelöli meg, akként mondja a szórványmagyarok vigasztalására valónak Jézus üzenetét: "Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük". Az Újtestamentum evangéliumainak csodás világát, a Betániát és Lázár feltámasztását sem pusztán azért idézi az emlékezetbe, mert az Ótestamentummal együtt egy "epikai remekmű" ajánlása a célja. Ahogy hitéről és hitetlenségéről legközvetlenebbül valló Az Ember-Isten földi éjszakái című esszéjében sem elvontnak és bizonytalannak, de abszolút bizonyosságnak nevezi azt, aminek el kell jönnie. Az "én órám"-ról és az Isten-Embernek, a Megváltónak az emberiség történetébe való belépéséről is úgy beszél, mint aki a reformátori tanítás szerint hiszi és vallja, hogy a Biblia mindenki számára világos, egyértelmű és érthető. S ha - miként írja - Jézus csodatételeit a saját képzelete színezte és gazdagította, ebben talán Ady szava volt az ösztönző, mely szerint virágvasárnaptól húsvétig a keresztyén mitológia legfelségesebb strófáit éljük át, emberi és isteni színjátékot. Ceremóniát, ceremóniákat tehát, szertartásokat, ünnepélyeket, szokásokat - mindenekelőtt karácsony ünnepét mint a szeretet igazi megnyilvánulásának formáját. Az Erdélyi változatlanságok színes elevenséggel jeleníti meg régvolt szentesték, kántálások, betlehemezések varázslatos hangulatát. "Ez volt az az állapot, amikor nem csupán Istent szeretjük, hanem az Isten teremtményét is, nem a reformátusokat vagy a katolikusokat, hanem Kiss Jánost, a reformátust vagy katolikust, amikor nem a saját népedet szereted, hanem a szomszédodat, a kántálókat, a gyermeket, a felnőttet, az aggot, amikor a szeretet értelmére az ember úgy bukkan rá, ahogyan az máskor kevésbé adatik meg számára"
(Adventi beszélgetés - a várakozásról). Húsvétról inkább világias emlékeket őriz, a népi szokások vidámságát.

A Csíksomlyói passió láttán, ennek ökumenikus kisugárzását tapasztalván enyhén kárhoztatja is, hogy a krisztusi szenvedéstörténetek a puritán reformációval feledésbe merültek. Dogmatikai gyökere éppenséggel a betlehemes játéknak vagy a kántálásnak sem volt; ezek is némaságra kényszerültek volna, ha a vallást tételesen követik - ám a gyermekkori közösség, a szülőfalu nem vett tudomást az intésről: hogy házról házra járni s énekelni épp úgy "katolikus szokás", mint Jézus születését eljátszani Heródest alakítva vagy a három királyok valamelyikét.
Aligha meglepő, hogy a harmadik nagy ünnep, a pünkösd szertartásai, szokásai még az emlékezetben sem maradtak elevenek. Annál élőbb, maradandóbb a Szentlélek sugallata - mondhatni, ez járja át művészi és emberi személyisége legmélyebb rétegeiben, ez érinti a legteljesebb valójában. A nagyenyedi kollégium óta szinte örökös töprengése tárgya a nyelv és a megszólalás: annak a titoknak nem a megfejtése, hanem a kutatása, hogy a százféle népekhez szóló égi üzenetet, "az Istennek nagyságos dolgait" miként érthette ki-ki a saját nyelvén, és hogy azt jelenti-e a pünkösdi apostolok példája, amit Babits Mihály szerint - vagyis hogy minden közös törekvés más-más értelmet kaphat az egyéni akaratokban, vágyakban, más-más nyelvet beszélhet minden lélekben.

A Szentlélek pünkösdi fényzápora erősíthette Sütő András hitét, hogy van esély a más-más beszéd megértésére és tiszteletére, irodalmon kívül és belül, érvényesülhet a tolerancia elve. Noha Tamási Áronnal mondja, hogy egyedül van, feje és szíve hivatalában, lelke a Szentlélek ajándékában mégis a "mámort" nyerhette el. Azt az önfeledtséget, lelkesültséget, mely a másokért küzdésben, odaadásban élve előzi magától a sivár reménytelenség kísértéseit. (Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001.)