Rovat: Soproni Ünnepi Hetek
2001. július 02., hétfő 18:44
Befogad és kitaszít a világ
Befogad és kitaszít a világ
A kissé haramia pózba merevített magiszter Francois
keszeg figurája - bő útiköpönyeg, oldalán
tőr, sebhelyes lebiggyesztett száj - a Villon-versek legelső
1489-es, nyomtatott kiadásából való. Kortársai,
a kevésbé tanultak, kevésbé trágárak
és kevésbé gyilkosok (bár ez utóbbit
ki tudja?), az aggasztó kortünetek felsorolása és
az emberi állapotok feletti konvenciózus siránkozásun
nem jutnak túl. Nem tudnak, vagy nem akarnak... és kérdezhetjük (ma, 2001-ben), minek is tették volna?
A költő nem nagyon hasonlított ahhoz a színes-mulatságos dörzsölt kópéhoz, amivé a halála után születő legendák stilizálták, üzeni az előadó- és egyben rendezőpáros összeállítása, mondhatnám: Mácsai Pál "Villon-alakítása". Mert Mácsai Pál "eszköztelenül", pontosabban gitárral a kézben és néha anélkül remekel. Igen, maga Villon - fenkölt trágárságával, vallásos áhítatával és öklendezésével - jelenik meg Mácsai személyében, akit hallgatva és látva hirtelen világossá válik, hogy az utókor mitől lát nagyszájú, furfangos léhűtőt a világcsavargóban, a hányatott életű igen hosszú bűnlajstrommal bíró "hősben". Villon amúgy sem személytelen meglátásainak igen személyesen, kibeszélős alakítója és megformálója Mácsai. Az előadás kétszemélyes. Huzella Péter a zene általi hangulatteremtésben méltó partnere és társa Mácsai Pálnak, no meg természetesen Kalákás múltjának is "köze van" az előadás létrejöttében. Mácsai Pál színészi teljesítményének láttán-hallatán, akárcsak Villon agyában, bolond bakugrással jut eszembe a gondolat egy egyszemélyes előadóestről. Ezt is másként mondaná Villon mester. Az, aki halálfélelemben, individualizált dans macabre forgatagában tűnt el (végérvényesen?) ezernégyszázhatvanhárom januárjában. Eltűntnek nyilvánították. Még jó, hogy a költészetet nem lehet eltüntetni. té Fotó: Lobenwein Tamás |