|
A deja vu is időfüggő
Louis Verneuil: Lamberthier úr. Szabadtéri előadás a Bányászati Múzeum udvarán.
 Jelen darabban csak az volt a kellemetlen, hogy azonos szereposztásban már a TV-ben is látható volt. Még kellemetlenebb számomra, hogy ezt csak később fedeztem fel. Ha már a címről nem ugrik be a dolog, talán indokolt az újrajátszás. Azóta persze nemcsak a néző lett érettebb, hanem a színészek is, akik a bűn-bűnhődés - valaki által már sokkal jobban megfogalmazott - alapesetét egy krimi keretében játsszák.  A darab tehát nem tartozik a legjobbak közé, és nem titok, hogy a két szereplő és a rendező személye, akik miatt érdemes megnézni. A szabadtéri előadás - úgy érzem - még nagyobb feladat elé állítja a színészeket: nemcsak a madarak csivitelésével, a szomszéd házból áthallatszó gyermekzsivajjal, a helyben kivételesen nem csörgő, a szomszédban mégis "rosszkor" megszólaló telefonokkal, hanem az akusztika és atmoszférateremtés egy teljesen új formájával is meg kell küzdeniük. Ugyanaz a hang el sem jut a nézőig a szabadtéren, ezzel még élesebb az ellentét a kiáltás és suttogás között, melyet - szerencsés esetben - maga a színházi épület "megold".  "Élesben" zajlik az előadás, és erre az előadásra kell a deja vu időbeli távolsága, hogy mindenki a lehető legjobban oldja meg a feladatát. Egy kellemes nyári este keretében kettős drámát: krimit és lélektanit játszani - ehhez kell megérnie a színésznek. Piros Ildikó és Lukács Sándor jól oldották meg a feladatot, kontrasztos és mégis szerencsésen visszafogott szerepjátszásuk jól beleilleszkedik a Soproni Ünnepi Hetek eseménysorozatába, emelve annak színvonalát. Hogy a darab miért bűnügyi vígjáték, ahogyan a programajánlóban szerepel, arra a választ nem tudom. Az előadás kicsit kétségbe vonja megboldogult osztályfőnöknőm bennem visszhangzó mondását is, aki egyébként magyar szakos is volt. Amikor egyszer más témában kérdeztük, akkor válaszolta: tudod, fiam, felmelegítve csak a káposztát mondják jónak, de én azt sem szeretem. Talán ismerte már a deja vu érzését. - DI - |