|
Csizovszki Sándor gyógypedagógiai emlékérmet kapott „Nem az a dolgom, hogy méricskéljek”
Csizovszki Sándor gyógypedagógiai emlékérmet kapott A Doborjáni Ferenc Speciális Oktatási, Nevelési Intézmény és Gyermekotthon nevelőtestülete az ünnepélyes tanévzárón a sérült gyermekek és fiatalok oktatásában, nevelésében kiemelkedő, példaértékű munkája elismeréseként Doborjáni Ferenc-emlékérmet adományozott Csizovszki Sándor gyógypedagógiai tanárnak, az iskola igazgatójának. Az Sz. Egyed Emma éremművész által készített plakettet Ivanics Ferenc, a megyei közgyűlés elnöke adta át.  A belső válság egyben a megtérést is jelentette. Emlékeim a tanári pályára vittek, de tudtam, hogy a kereszténységen belül feladataim vannak. Elindultam az emberszolgálat útján. Mentőápolóként kezdtem Sopronban, 1981-ben, nagy hirtelenjében ez adódott, meg aztán illett az emberszolgálathoz. Ősszel a kisegítő iskolába kerültem, gyógypedagógusként dolgoztam. Azóta húsz év telt el. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolán diplomát szereztem, bekapcsolódtam a keresztény bázisközösségek munkájába, csoportvezető lettem, a domonkos-templomban hatvan-hetven értelmiségi fiatalt fogtam össze, azt vallottuk, Isten országa ezen a világon van, itt kell keresni. Rendőri megfigyelés alatt álltunk. „Ellenséges politikai beállítottságú, illegális egyházi tevékenységet folytatott az ifjúság körében” – állt a rendszerváltás után a Történeti Hivataltól kapott, rólam szóló iratcsomag borítólapján. Az esküvőmről is részletes jelentést készítettek. A politikában sosem vállaltam aktív szerepet. A kisegítő iskolában – a testület szorgosan váltogatta az igazgatókat, hiányzott az egység – 1987-ben, a november 7-i ünnepségen mondott tényfeltáró beszédemmel magamra haragítottam a város vezetését, a politikusokat. Igyekeztek megtörni. Demokratikus szakszervezetet szerveztem, 1989-ben (alulról jövő felkérésre) kifejtettem az iskolával kapcsolatos gondolataimat, mely száz százalékos támogatottságot kapott. Kinevezésemet senki nem tudta már megakadályozni. Nehéz helyzet és az álmodozások időszaka következett. Egy új intézet anyagi hátterének a megteremtésén fáradoztunk. Nagyszerű volt a tervezés folyamata, de rendkívüli kudarcokat éltünk át. Az Erdei Iskola építkezése ugyan megkezdődött, de anyagi forrásokra hivatkozva nem sikerült az álomintézményt létrehozni. Komoly lelki válságot jelentett, nem vigasztalt, hogy jobb a réginél. Azt gondoltam, nem a falak, a termek és a környezet a lényeges. Összeérett a nevelőtestület, adományokat gyűjtöttünk, pályáztunk, menedzseltünk. 1995 szeptemberétől működik a Doborjáni Ferencről elnevezett speciális oktatási, nevelési intézmény. Azóta számos országos és nemzetközi elismerést kaptunk. Feleségem szintén gyógypedagógus, az iskolában dolgozik. Négy gyermekünk van, akik számára meghatározó a szülők munkahelye. Nyitottak az emberi problémákra, ismerik az itt élő gyerekeket, jó a kapcsolatuk a fiatalokkal. Életem mottójának egy dán filozófus megfogalmazását választottam: „Életünket csak visszafelé érthetjük meg, de élni előrefelé kell”. Persze minden hiába, ha az iskola csak a munkahelyem lenne. Napjaimat tűz és erő mozgatja. Istennel való bensőséges kapcsolat nélkül mindez nem valósulhatna meg. Nem az a dolgom, hogy méricskéljek, latolgassam, mit értem el, hol tartok. Az egyetlen belső mérce a tökéletesedés felé mutat. A munka kemény feladatot, önnevelést, állandó és kíméletlen tükörbenézést jelent. Rónay György, kedvenc íróm szerint: „Ha nincs mit égessen, fegyvertelen a láng, mit lehet attól elvenni, aki mindent odaád?” Mindent odaadtam magamból. Gyógypedagógiai hitvallásom, a sérült embertársainkért való tevés és szolgálat Tagore egyik mondásával megegyezik: „Minden gyermek születésével Isten üzen, hogy ő még bízik az emberben.” |