Rovat: Mi1más
2001. jĂşlius 31., kedd 12:32
|
Thealter International - Szabad Színházak XI. Nemzetközi Találkozója XI. Felvonás
Első nap a háromból, második a hatból; időm, kereteim szűkre szabottak, csak három napig tartózkodom Szegeden a Thealter Internationalon, a Szabad Színházak XI. Nemzetközi Találkozóján, ami éppen kétszer ennyi ideig tart. Az első, keddi napon lépett fel az Andaxinház a Nemkívánatos személy cíművel, amiről bővebb ismertetőt ezúttal nem eszközölök, tudniillik a programfüzetben az ide tartozó rész szürke alapon sárgával van szedve, akárki elolvashatja hajnal háromkor, szivesen odaadom. A keddi nap amúgy izgalmas lehetett, volt például Megnyitó is, meg különféle csoportok szerte a világból, franciák, japánok meg amerikaiak is, valamint volt még Metanoia is, amely a következő napokban valamiféle mítikus fénybe burkolózott, bővebben még később. Bővebben holnap, a harmadik előadásuk után, amire csak rövid küzdelem során sikerült jegyet szereznem, épp hogy. A szerdai, mai nap rövid története egy alkalmi szalonspicc, valamint egy kihagyott előadás a romániai Arteast Alapítványtól, és egy megtekintett a lengyel Theatr Academiatól, Karma címmel. Egy megtekintett darab némi szemöldökfelhúzással bevégezve, és ásításokkal megszakítva, általában a nőkről, akik ugye elsősorban, és mindenképpen nők, azt hiszem, nagyjából ezt a gondolatot vitte végig a darab; ennél többet nem is sikerült kihúznom az egyik szereplőből, szegény, lecsaptam rá, azt hiszem, pedig csak egy sörre meg egy pici nyugalomra vágyhatott. Hármas alá. Szemernyi ugrás időben és térben is majdnem, épp az imént hagytam el a vasútállomás vöröslő rózsaágyásait, hamarosan a várost. Hajnali napfény karcolássza retinámat a fülkeablakra rakódott vastag lepedékrétegek jótékony szűrőhatásának abszolút ellenére is. A fesztiválnak számomra vége, vasárnap van, ma este még megtekinthető a Hólyagcirkusztól Az utolsó pacc és a Picaro-Szkéné előadásában a Kórház, Bakony, azután meg pörgés a Laposon hajnalig, záróparti. Az elmúlt három nap kuszasága tekereg/folydogál fáradt agyamban. A csütörtök este az Újvidéki Színházzal kezdődött Sziveri János Szelídítések című darabjával, amely igazán remek darab, mindazonáltal, bizonyos okokból, főképpen memóriám bakugrásainak következményeképpen most csak ülök, és nézek ki, de nem vagyok képes felidézni semmit, legyen annyi elég tehát, hogy mindenképpen érdemes alkotásról van szó, szó mi szó. A dolog annál is kínosabb, mivel, ugyan a nap folyamán még volt egy jó darab, a Beregszászi Illyés Gyula Színház előadásában a Sardafass, a hímboszorkány, de megszállottként suhantunk el mellette egy fékevesztett rohanás közepette, hogy megtekintsük a már említett nem kevésbé talányos című Túlment (30 méter)-t a Metanoiától. Lassan az a tévedés alakulhat ki, hogy a fesztivál nem volt túl jó. Ez nem igaz. A Metanoia, egy nem reprezentatív felmérés tanulsága szerint, a hímnemű egyedeknek jobbára tetszett, míg az ellenkező nem körében ellenérzéseket váltott ki, még akkor is, ha egy ilyen felmérésnek az égvilágon semmi értelme sincsen, akkor is. Jómagam a két halmaz metszeteként helyezkedtem el, legalábbis az alkotott vélemény tekintetében mindenképpen. "Ezt még leverem rajtad, Béla!"-voltak ilyen hangok is a sötétben, távozóban. A darab mindenesetre erős hatásokkal dolgozott, igen, egy hentes is erős hatásokkal dolgozik, mondta társném hideglelősen. Olykor bennem is bujkált egy szemernyi félelem a darab vége felé, hogy a fehér köpenyes ápolók egyike a szövevényes, több pontján lángoló, villogó, sikló és nyikorgó díszlet egy titkos zugában elfordít egy emeltyűt, minek utána k. közönség gázmérgezésben kimúlik, áldozván a közönségnek a darabba való bevonásának oltárán. Aztán persze nem. Egy órája még a Laposon, Szeged éjszakai életének kihagyhatatlan darabján, Tisza-part, fiatalok ücsörögnek a homokban, míg afrikai dobokat püfölnek mások, ilyenek vannak ott. Séta kereszül a Régi hídon egy reménytelen, kihűlt és távolságtartó régmúlt, meg egy idegtépően párhuzamos jövő társaságában. A pénteki nap könnyedre és kellemesre sikeredett, Szlovéniából a Gledalisce Glej mutatta be a Su és Sidet, a rendező minden bizonnyal haláli arc lehet, és vannak sejtései a hagyományosan rendezetlen férfi-nő viszonylatokról, úgy mint egy hapek meg három nő (feleség+szerető+barátnő) konstellációjának bizsergetően önpusztító voltáról. A darab nem emelkedett egetverő magasságokba, nem mutogatott sejtelmes magasságokba, itt maradt velünk, amiért észbontó hálás voltam neki. Az este ezzel tulajdonképpen véget is ért, a Régi Hungária előtt még röpke tűzperformance, utána meg sámán szertartászenét produkált a Főnix Company odabenn, ne tette volna. Bármely fesztivál előnyei megegyeznek a hátrányaival. Kijönni egy darabról, filmről, koncertről, és kellemes révület, egy cigaretta, séta hazafelé, vagy egy pohár sörbe oldogatni a bensőben tipródó képeket/hangokat/gondolatokat; helyette kilépni az ajtón, egy pillantás a programfüzetbe, egy az órára, majd röpke ámokfutás után bemerítkezni egy másik ország más érzéseinek viharába. Ki lehet bírni azért, hozzáteszem. Szombaton az események felgyorsultak, először a Picaro-Szkénétől a hét legviccesebb és egyben egyik legjobb darabja, A sehova kapuja. Miként hajtja befolyása alá a Harmadvonalas Bibliaértelmezők társasága az önnön boldogtalanságáról mit sem sejtő Andrást, aki ráébredvén a kisbolygó becsapódás reális veszélyére kilép a dinoszauruszok végzetes sorsából és a Család boldog tagjává válik. Az új családtag erdélyi térítőkörútra indul a szektavezérrel, amely trip végzetes következményekkel jár; a propaganda-ízű, hangzatos baromságokkal, és áligazságokkal operáló tanítások lepattannak az erdélyiek csavaros tudatáról, az igazmondó csodavíz véletlen felbukkanása pedig végső csapást mér a kicsiny, ám eszement Családra. A fenn említett rohanás a másik fő helyszínre, a Régi Hungáriába, amelynek gyönyörűen lerohadt belső terében, melyen egyébként masszív tartógerendák osztoztak faragott oszlopokkal és ipari dúcokkal, került előadásra a Női vonal: Föld, Anya-föld darabja. Az előadás szereplői, és láss csodát, rendezője is nő, akik egy terített asztalnyi anyaföldből kanalazgatnak (fanyalogva), és rendre felveszik a savanyú/károgó háziasszony, a sors által (véletlenül) hazavetett színmagyar kozmopolita, az elvarázsolt királylány, a "Homeland, Homeland..."-et a Bánk Bánból interpretáló dizőz elcseszett alakjait. Magyarnak lenni, ó igen. Egy hétnyi színház, zene, performance Szegeden, az ilyen eseményekkel járó értelmiségi/ál-értelmiségi karnevállal, fények, csillogás, bla bla, meg persze olykor elkedvetleenítően alacsony érdeklődés, kontra kazalnyi lelkesedés; látlelet lett volna ez egy hétnyi Thealterről, a kelet európai színházakról, kellett ez nekünk. Tényleg. OKR |