|
Szobor-álom
Szobor-álom
Lovának oldala fehérlik a városra.
Kő Pál István király-szobrával csak
úgy szembesülhetünk, ha a Gellérthegy mellékén
felsétálva elébe járulunk.
Már ebben is kivételes: hegyen áll,
s mégsem tekint szét a kőrengeteges tájban,
amelyet a hidakkal szabdalt Duna szalagos díszcsomagolás
képzetévé emel.
Megszokásos ábrándunk lóra
ültetné, és kezének gesztusában Óbudától
Csepelig mutató végtelenített magasztosságban
legendásítja fundamentális királyunkat. Ekképpen
a romantikásított sokaság tagjának érezhetné
magát az alantról szemlélődő.
Az örökkévalóság
zengzetes-pátoszos népgyűlése helyett a gellérthegyi
István király kevesekkel és csöndes bensőségességben
óhajt találkozni. Azokkal, akik valóban hozzá
akarnak jutni. Mert ereje nem a magasságban és a gesztusokban,
hanem intimitásában van.
Százötvenkét lépés
felfelé haladva.
Elé járulva úgy szembesülhetünk
Vele, hogy István király lova előtt áll. A
szemlélő egy szinten érzékelheti magát
Vele, mert a szobor süllyesztett alapon áll, így természetes
közelségbe kerül az államteremtő király
alakjával. A történelem így valósul
jelenné. Kő Pál István királyában
nem a hatalom a legfontosabb; ezért a jogart és az országalmát
sem helyezi a kezébe.
Koronája is egyszerű; a hétköznapokban viselt
jelképet mutat. Ha lóra ültetné királyát,
rekvizitumait is fel kéne mutatnia, de a földre szállt
uralkodó ember voltában hatalmasabb erőt mutat: kezében
templomot tart. Életművének, meggazdagodásunknak
jelképi építményét. A kereszténység
felvételének katedrális szimbólumát
– gondolhatjuk, értelmezhetjük a történelmi István
királyt. De Kő Pál temploma Ady álmát
is sugallja, s éppen ebben van a remekmű gondolati ereje.
Hogy a jövőt is kifejezi. Azt a templomot is álmodja,
amelyet még nem építettünk fel.
Amely a Szellem és a Lélek katedrálisa;
minden magyarok szent otthona. Felekezetre való tekintet nélkül,
az Álom-Haza építménye; az összetartozás
hajléka, az építkezők áldásosztó
helye, ahol nem a kufárok és nem az önpiszkító
hangosok uralják a hétköznapokat.
István király karjával ölelt
templomocska féltett játéknak a képzetét
is kelti. S éppen ezért sem tekinthet le ez az István
a városra.
Mert az ő titkát kevesek értik
az elközönyösítők honában, ahol a lelkek
megújítása talán mindenféle jóléti
és közügyi célnál is fontosabb.
Hívei és udvartartása ma a
kevesek serege. Az ő ünnepét tegnap és ma is
még inkább a tűzijáték talmi fénye
hatja át. Némely kálvinista helyeken félnek
István királytól, írta Ady. Ma ott tartunk,
hogy nem felekezeti alapon, hanem a politikai hétköznapokban
még többen félnek tőle; mert panaszkodásunkban,
nemzeti hitünk megtartása dolgában elébe járulhatunk.
S most hitetlen, újkori pogányság üli dáridós
ünnepét.
Ez az István némán, komoran,
jövőbe meredő tekintettel karjaiban tartja a templomot.
Álmával magányos király, vélhetnénk.
Ám a művész kivételes lovasszobrot alkotott:
szépen felszerszámozott ménje előtte álló
gazdájával mesebeli-mítoszi kapcsolatot teremt: fejét
visszafordítva mintha megszólítaná királyát.
Kő Pál táltosa Ady látomását
idézi: “S a rossz úton, mert, minden ellovan, / Felüti
néha fejét a lovam / És megkérdi, még
szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből tekintetes
ur?” (A ló kérdez.)
István király ölelvén
a templomot éberen figyel; a város robajos élete
szinte muzsikás párává szelídülve
érkezik fel a hegyoldalba, s a Nap a Jövőnek is
vakítóan bevilágítja törékeny alakját
és paripáját…
Ablonczy László
www.reflap.hu
|