|
Felismer-e engem?
Felismer-e engem?
Lk 13.22-30 A városokban és falvakban, amelyeken áthaladt, mindenütt tanított, így tette meg az utat egészen Jeruzsálemig. Valaki megkérdezte tőle: „Uram, ugye kevesen üdvözülnek?” Ezt válaszolta neki: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni, mert mondom nektek, sokan akarnak majd bemenni rajta, de nem fognak tudni. A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők! Lesz sírás és fogcsikorgatás, amikor Ábrahámot, Izsákot, Jákobot és a prófétákat mind az Isten országában látjátok, magatokat meg kirekesztve. Jönnek majd keletről és nyugatról, északról és délről, és helyet foglalnak az Isten országában. És íme, vannak utolsók, akik elsők lesznek, és vannak elsők, akik utolsók lesznek.”
 A mai evangéliumi rész két fő gondolatkört foglal magába. Az egyik a megismerhetőségre való törekvés általános kötelezettsége, a másik a szenvedés taglalása.
Jézus azt mondja, hogy nem ismer ránk. Hogyan lehetséges ez? Valószínűleg úgy, hogy Istenben minden egyes emberről él egy kép, amilyennek szeretne látni minket. Nevezzük ezt Isten szándékának velünk, vagy Krisztus-képűségünknek, a minta után. Ezt mi többször és csúnyán eltorzítjuk, majd, ha lehet, Krisztus áldozatát felhasználva, a bánaton, metanoián (megtérésen) és újjászületésen át "restauráltatjuk". Ha ez az agyonjavított, Isten elé kerülő kép nem is hasonlít a Benne rólunk élő képre, akkor "nincs ismeretség". Istennek sem "jó" ez, mint ahogyan nekünk is rossz, ha elmegyünk szótlanul, a felismerés legkisebb jele nélkül egy-egy betegségben eltorzult embertársunk mellett.
(Életem egyik legszörnyűbb élménye volt, amikor távoli rokon ismerősömet láttam guruló ágyon a kórházban, és csak hetek múlva jöttem rá, hogy ő volt az, és én még csak nem is mentem oda hozzá - amikor pedig már tudtam, késő volt.) A betegség, a bűn betegsége is eltorzítja az embert. Úgy, hogy még a Teremtője sem ismer rá.
Isten pedig az utolsó pillanatig nyitott minden ember felé, megkülönböztetés nélkül.
A kárhozat valódi, krisztusi leírása mentes mindenfajta lángoktól, kénköves bűztől, kondéroktól és más, emberi kitalálástól. Az igazi szenvedés a különbözőségnek a teljes, közvetlen ismerete, és annak elfogadhatatlansága, hogy van, ahol azon már örökre lehetetlen változtatni. Az embernek, aki mindig az élet meghosszabbításában reménykedik - talán egészen az utolsó pillanatig - elképzelhetetlen fájdalom, amikor megtudja, hogy nincs tovább, vége a kapott lehetőségnek. Itt a földön is az ismert reakciósort "futja be" a halálhoz közelítve az emberi szellem, de a "fészekből kiesettséget", a kitagadottságot örökre elfogadni lehetetlen.
Ettől a szenvedéstől ment meg a szűk nyílás, melyet maga Jézus nevez keskenynek, tehát nehezen átjárhatónak, a kevesek útjának. Ő igazán tudja, hogy embernek ez nehéz, sőt lehetetlen.
Benne van a képben mindenféle nyavalyánk, ami miatt lázadozunk, amit érthetetlennek tartunk, de amiben testileg-lelkileg lefogyunk, hogy végülis átpréselhessük magunkat valamiféle újra-rajzolt krisztusi képpel a Pantokrator elé, aki reményünk szerint azt mondja majd nekünk: "ismerlek, megismerlek téged".
És ez mindenhez elegendő.
- DI -
|