|
Kemence, Ferrara
Lángos zsírszag nélkül; dobok, zászlók jó kezekben
Kemence, Ferrara
Láttak már Önök fejszével fát vágó embert, aki közben szalmabálán üldögél? Ilyet a szombathelyi Öreg Város Vására Fő téri rendezvényen ma akárki "megcsodálhatott". Az illető egykedvűen felszedte maga mellől a soron következő hengeres, felfűrészelt akácdarabot, rátette egy nagyobb, tönkként szolgáló hasonlóra, fogta a kisfejszét, szépen kényelmesen szétvagdosta - csak úgy félkézzel - nem túl vékony, nem is vastag, amolyan söprűnyél átmérőnyi részekre, lehelyezte maga mellé a másik oldalra, vette a következő fát és így tovább. Kisfiú ugrabugrált fakardjával körülötte, szemmel láthatóan hozzá tartozott. Illetve... azokhoz, akik a kemencével "varázsoltak". Ők ugyanis viszonylag népies ruhába öltözötten a működő kemence körül ügyködtek, a fejszéskedő illető azonban abszolút hétköznapi nyári öltözéket hordott... nekem úgy tűnt, akár én is beállhatnék ott favágónak, talán még örülnének is... no, de ez csak tipp, nem tudom, valóban így van-e.
A lényeg az, hogy figyelmünket a fejszés ember hívta fel az egész helyre, bár láttuk azt is, hogy egy negyvenegynéhány éves nő valamit ott nagyon nyújt, nyújtófával. Ugyanis, már ott is hagytuk volna az egészet, hisz sor állt a lángosféleségért, amit kínáltak - mentünk volna el, de oldalt leálltunk nézni a szalmabálán ülve favágást gyakorló jóembert, és... hát, igen, a füst fogott meg minket, az kötötte le figyelmünket, mert mi a csodára használják azt a felaprított akácot, nyilván elégetik, de hol és mi célból... mert a füst az tényleg valahonnan közvetlen közelből érződik?! Sőt: a meleget is érezzük a combunk körül!
Éreztük bizony! Tapasztott kemencécske eregette magából a hőt, két lapos lemeztepsi is belefért, tehát egyszerre "két soron" volt képes sütni, akár egy igazi, belevaló hagyományos sparhelt, vagy, mondjuk egy mai, modern gázsütő... Lángos sült abban, bizony. Lángos, amin szalonnakockák vannak, lángos, amire külön csuporból a "megrendelő" rárakhatta a tejfölt, lángos, aminek valahogy, ha kérték, fokhagymaszaga is lett, nem tudom, bekenték, vagy hogy csinálták, mert azt a pillanatot már nem leshettem el az egyre csak feltorlódott sortól. Kemencében sült lángos. Kicsi, "rozoga", de hibátlanul funkcionáló "mobil" kemencében sütve, mely ócska külsejű kis tákolmány pöfékeli ki pediglen magából a füstöt nem máshol és nem máskor, mint a szombathelyi Fő téren, annak is egyik elegáns ruhaüzlete előtt, 2001. augusztus 24-én, pénteken, a Savaria Karneválba szervesen beletartozó Öreg Város Vására rendezvényen.
Egyet mondok: eszméletlen! Nem kóstoltam ugyan a lángost, mert akkor sorba kellett volna állnom, és különben sem voltam éhes, de a sok lángosba harapó száj, és az első falat után az arcokon elömlő elégedett mosoly mindenképpen arról győzött meg, hogy csak jó lehet az az áru. Meg kellett azonban szemlélnem azt a kemencét. Muszáj volt; egyszerűen "belső kényszer" hajtott, hogy ezt a történelmi pillanatot - mert elkapott a történelem "íze", elém tolult egy képzeletbeli középkori vásár elképzelt helyszíne, hangulata - pontosan átélhesssem, mintegy "áttanulmányozhassam". Nos, négy kb. tizennyolc centi átmérőjű normális, aprítanivaló akáchengeren feküdt két erőteljes vashenger... őszintén szólva valami hulladékvasnak kinéző dolog. Ezeken állt a szalmából, földvől vert kicsi, amolyan nagyobb kerek fáskosár méretű (ezt persze leborítva kell elképzelni, kemenceformájúan), kívülről kislyukú dróthálóval megerősített kemencetest, ami alulról nyilván valami bádog, vas egyetmás lehetett, hiszen ott, a levegőbe emelve, ama bizonyos vashengereken álló készségben égett a gondosan felhasított akácfa, erős lángon - láttam, amikor a "kezelő személyzet", egy körülbelül a negyvenes asszony férjének tűnő korú, fizimiskájú férfi kinyitotta a "szájat", hogy beletehesse a tepsit. Erős fogókesztyűt húzott fel, azzal nyúlt a simán leemelhető, hogy ne mondjam, a helyéből kiemelhető vasajtóhoz, leállította a földre, azzal az erős kesztyűvel ragadta meg a tepsit, amiben sült a várva várt lángos, kivette, megfordította, visszatette: akkor láttam meg, hogy belül teljesen sparheltszerű az egész - nem csodálnám, ha a kis vert kemencécske egy kiszolgált, régi tűzhelybelsőt rejtett volna -, azaz két soron lehet bele tepsit tenni, s volt is benne kettő; alul pedig vidáman lángolt az egészséges vörös színű, elevenen égő tűz. A lángos felén szalonna sült, másik fele üres volt, az alsónak küllemét, megrakottságát nem láttam... És csakis jó illat áradt, semmi nehéz, fojtogató égett-olaj- vagy -zsírszag, mint amit általában árasztanak magukból az átlag lángossütő-környékek. Egyszerűen le voltam - és még vagyok is - nyűgözve. Az asszony keleszt, gyúr, egy tizenévesforma (tizenhét lehetett talán) lány is ott sürgölődik a sátorban, a vevők nyúlkálnak, sóval, tejföllel ízesítik a vásárolt kincset, a kisgyerek "lubickol" a mozgalmasságban, a polgáriasan öltözött illető fát vág, a férjnek kinéző pedig kezeli a legveszélyesebb üzemet, a tüzet. Ahogy elnéztem arcát, mozdulatait: az egész kis kemencécske, ahogyan van, az ő keze munkáját dicséri.
Ember! És amikor továbbléptünk, mozgó mutatványos idomított galambokkal ügyködött - stílszerűen reneszánsz ruhában -, ő aztán már végképp az elegáns ruhaüzlet közvetlen közelében, annak fala tövénél. Tisztára középkor! Azután jött a dobhang, ami közeledett, közeledett, mi pedig, akár ha mágnes vonzana minket, mentünk a hang irányába. Nem is bántuk meg, annyit mondhatok. Szombathely testvérvárosa Kaufbeuren. A mi kis máltais vöröskereszteseink (akikről régebbi cikkemben már szóltam) töltöttek ott kellemes napokat a nyáron, s ott részt vettek a felvonuláson, ahol viszont nem akármit láttak, s erről be is számoltak mindenkinek, akivel csak találkoztak: a Ferrarai Zászlóforgatókat! Hát ők jöttek most trombitával, dobbal, reneszánsz öltözékben, egyenruhásan... Igen jól mutattak, igen jól is szólt a zene, annyit mondhatok: de a mutatvány, amit a fiatalemberek - illetve három gyermekkorú fiú is volt köztük - előadtak!!! Nem hétköznapi látvány, nem mai műsorszám - megintcsak előjött: a középkor. Jó nagy, erősrúdú, ferrarai színű-mintájú selyemzászlókat forgattak, dobáltak, fel és egymásnak, futottak, lépkedtek, meneteltek velük stb., stb., egyszerűen varázslatosan. Egy-egy személy, két-két személy, négyen, mindannyian... és közben a térség egyik oldalában elhelyezkedően szólt a reneszánsz élőzene, a dobok, a trombiták - de lehet, hogy inkább harsonák, aki jobban ért hozzá, ne vessen meg esetleges tévedésemért, de annyira hosszúk nem voltak ezek a rézfúvósok, mint pl. várbéli eseményeknél a megszólaló harsonák, formára viszont olyanféléknek tűntek -, a nézők pedig tapsoltak, tolongtak, mindenki kereste a helyet szemeinek, hogy vállak és fejek közt kiláthasson, be, oda, ahol a téren a ferraraiak produkciója zajlik. Lelátóra kellett volna a nézőket elhelyezni, hogy mindent jól lássanak, vagy valami óriási körbe körbeállítani őket, mert így egészen biztosan csak a legelöl állók láthattak mindent. Lehet, hogy egy csomó ember csak a zenét hallotta és a magasba fel-felrepülő, -úszó zászlókat láthatták - ha voltak ilyenek, az ő élményük sem lehetett utolsó, mert már csak "vízen" nem ügyködtek ezek az aranykezű szórakoztatók, hiszen földön és égen megtették, amit tehettek. Azután, ahogyan jöttek, el is vonultak, menetközben is zenélve, zászlójukat forgatva, lengetve. Aranyos kis menet előzte meg a zenészeket, illetve a zászlóforgatókat, ugyanis stílszerű, középkori ferrarai nemesúri öltözékben különböző rendű-rangú alakoknak beöltözött nők és férfiak jöttek elegánsan a magasba tartott, gazdagon hímzett bársonyzászló mögött, őutánuk következett a zenészek menete, elöl a fúvósok, nyomukban a hét dobossal!!!! Itt a sok felkiáltójel a megigéző dobszónak szól, teljesen lenyűgöző, amolyan "velencei karneválos" (csak meg ne sértődjenek a ferrarai zenészek!) hangulatot varázsolt a szombathelyi karneválba ez az erőteljes, pattogó, menetre, lépésre, mozdulásra sarkalló dobszó, amit három egymás mögött lépkedő nagydobos, és mellettük négy kisdobos szolgáltatott a széles publikumnak... Mint megfigyeltük, mind a fúvósok, mind a dobosok közt szép számban képviseltette magát a női nem! (Azért ez, gondolom, a reneszánszban még nem így volt. Éljen a női emancipáció! Nemcsak vadászrepülő-pilóták lehetnek nők manapság! Nemcsak hajóskapitányok! Nemcsak erdészek-vadászok! Nagydobosok is reneszánsz hagyományőrző együttesben! És ez szép. Nekem legalábbis nagyon tetszett. A szabadság szelét küldték felénk ez ügyes lányok, asszonyok a hangok hullámain.) Mindenki megtette a magáét: zenészek, fiatalemberek - "csak" a menet elején vonuló jelmezesek nem adnak elő semmit, jelenlétük viszont nélkülözhetetlen az egész produkció légköréhez, varázsához.
Ha idén netán már nem - jövőre, ugye, Ön is eljön, kedves Olvasóm? Ha augusztus vége, akkor - Savaria Karnevál. Ezt itt, a nyugati határszélen érdemes észben tartani, szerintem... És: érdemes belemártózni, részévé lenni, elmerülni forgatagában. És a felvonulás még csak holnap következik! Körbe-körbe a városon! Elkerített, forgalom elől elzárt utcákon, tereken, élén e Ferrarai Zászlóforgatókkal, azután a Savaria Hagyományőrző Együttessel (római katonáknak öltözött férfiúk, akik pajzsokkal, kardokkal felszerelve, piros korhű öltözékben "csörömpölnek" fémlapokkal megerősített egyenruhájukban, miközben vezetőjük egyfolytában közli velük, hogy: uno, due, tres, quattro), majd a színdarab szereplőivel (főszereplő: Koncz Gábor) és a sok-sok jelmezes statisztával.
- gyöngyös -
|