|
Útravaló - Illyés Kinga és Hencz József lemezbemutatója
Útravaló - Illyés Kinga és Hencz József lemezbemutatója Útravaló a címe annak a CD albumnak, amelybe a 20. századi erdélyi költők verseit válogatta össze Illyés Kinga marosvásárhelyi színész, előadóművész és Hencz József zeneszerző, a költemények megzenésítője, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem tanára.  A hetvenes évek elején Illyés Kinga messiás madárként jelent meg a bedeszkázott ég alatt - írja Csoóri Sándor. Fagyöngy című romániai magyar költők verseiből, mezőségi és csángó népdalokból összeállított műsorával, azzal az egyszemélyes drámai művel, amely, mint egy nagyra növesztett lutheri pillanat közölte: itt állok, másként nem tehetek, magyarul szólok hozzátok, sarokba szorított erdélyi testvéreitek nevében, szörnyű évtizedek után, panaszkodva és lázadozva, mert azt akarom, hogy együtt kiáltsunk, együtt énekeljünk.   S hogy mitől hiteles Illyés Kinga versmondása? Annál sokkal többtől, mintsem, hogy ő maga a legádázabb és legkegyetlenebb ellenséggel szembeni küzdelemből győztesen kikerülve - az útjának "majdnem" a végéről visszatérve - immár a valóban szükséges és elégséges dolgok bizonyosságának birtokában lehet. Illyés Kinga a verset, nem mondja, hanem megéli. Amint azt Csoóri Sándor írja: neki "…egyetlen kellékre van szüksége: önmagára. Önmaga katartikus életére." Aztán az előadás egy kötetlenebb részében Illyés Kinga maga vall arról, amit őneki a versmondás jelent.  Az első élmény középiskolás koromból származik. 1956 őszén, Marosvásárhelyen a magyar tanárnőnk néhányunkkal egy Ady műsort tervezett. A műsor decemberre készült el és akkor, 1956 decemberében, a közönséggel való első találkozásomkor - amikor a történelem kereke úgy fordult, hogy az Ady verseknek egészen más akusztikája lett - tapasztaltam meg először, hogy a színpadról elhangzó szónak milyen óriási súlya van. Aztán teltek az évek és bekerültem a színiakadémiára. Már első éves koromtól lehetőségem nyílt arra, hogy írókkal, költőkkel - Kányádi Sándorral, Sütő Andrással, Bajor Andorral, Tomcsa Sándorral, Asztalos Istvánnal, Szilágyi Domokossal, Szőcs Kálmánnal - a minden évben kötelezően megrendezett falusi könyvhónap alatt a falvakat járjam. Zsúfolt, sötét, hideg kultúrházakban író-olvasó találkozón vettünk részt. Halálra drukkoltam magam mindig a vörös textillel letakart asztal mögött. (Egyébként akkor fogadtam meg, hogy soha többé vörös asztal mögött nem mondok verset, és egyáltalán asztal mögött sem). De mindezek ellenére, ezeknek az író-olvasó találkozóknak a hangulata mélyen belémívódott. Egy ilyen találkozóhoz kapcsolódik Kányádi Sándor szállóigévé vált mondata is, amikor arra a kérdésére, hogy mi a vers, egy gyerek azt válaszolta: a vers az, amit mondani kell. Ennél frappánsabb és tömörebb megfogalmazását azóta sem hallottam a versmondásnak. Én is ezt vallom, hogy az a vers, amit mondani lehet és mondani kell, és hiszem, hogy ameddig verset írnak, addig versmondókra is szükség lesz. - A harmadik versmondáshoz kötődő élményem az 1970-es egyesült államokbeli turnénkhoz kapcsolódik, a new york-i előadáshoz. Akkor a színpadról megéreztem, azt, hogy ott, több ezer kilométerre az anyaországtól milyen óriási jelentősége van az anyanyelvnek; Minden szónak, minden hangnak, minden hangsúlynak, minden pontnak és vesszőnek. Ott értettem meg, azt, hogy az ember minél távolabb megy a szülőföldtől, annál nagyobb értéke van az anyanyelvnek. Ez is egy egész életre meghatározó élményemmé vált. Hencz Józsefnek - mint ő maga mondja - zeneszerzőként, szintén "van némi köze a versekhez".  Hencz József szerint, ott van szükség zenére, ahol a szó már nem elég. Ez nem azt jelenti, hogy a vers önmagában nem tökéletes. Az igazán nagyon tökéletes versre nem is lehet zenét írni, mert az ember megretten tőle: csak nem akarok a versnél több lenni? Adhat-e egyáltalán a tökéletes vershez még valamit a zeneszerző? - Igen, magát a verset, amellyel mégsem ismétli meg magát a verset. A versre írt zene semmi mást nem mond el, csak ugyanazt amit a vers, amely köré atmoszférát von, amelynek a hátterét megteremti, amelynek a hangulatát festi meg. Megzenésítve hatásában lesz több, és más és mégis ugyanaz, a vers. A zene egy új lehetőséget teremt a vers számára. Hencz tanár úr vallja, hogy a zeneszerzőt nem a vers belső, prózai zeneisége ragadja meg. A vers vagy első olvasásra megszólal a zeneszerzőben; vagy sem. - Rengeteg olyan vers van, amely egyáltalán nem szólal meg - mondja elnézően Hencz József. Azután meg újra a billentyűkre helyezi a kezét és folytatódik az előadás abból a néhány versből, amelyek a kettejük lelkében "megszólaltak", és amelyekből ezúttal a közönség számára válogattak. |