... a leány hajfürtjei himbálóznak, mint " a kéjgyönyör gyors vészharangja", Mefiszto a vonóját lendíti, Faust pedig "bájos barna leánykáját" röpíti - micsoda ellenállhatatlan feladat ez a Liszt-Wagner-iskola erotikus flagelláns zenéje számára! Liszt egész zenekari művel illusztrálja Lenau "Falusi csapszékét"; ezt mindjárt olyan ördögi disszonanciákkal kezdi, hogy a hallgatónak lúdbôrös lesz a háta, és a foga is megfájdul bele. (A basszusok 24 taktuson át az "e-h" üres kvintet játszák, amely fölött elôbb a fis-cis, majd két - h-fis és d-a - kvint szólal meg és végül a legélesebb sforzandóban ismételten a szörnyű e-h-fis-d-a-e kvintépítmény tornyosul fel!) Liszt a zene természeti törvényeit egyszerűen fejtetôre állítja és miután képtelen saját eszközeivel szépet alkotni, szándékosan csúfságokat gondol ki.
A darab egész folyamán sokkal inkább a hegedűs sátáni természete, mintsem annak Lenau által kifejezett érzékeket elandalító, szíveket mámorba ejtô jellege jut kifejezésre; csak közvetlenül a darab vége felé lep meg bennünket egy hosszú, epekedô fuvolatrilla és a hárfahúrok értelmetlen szaggatása, amely magával a zeneművel nem magyarázható, hanem csupán a költemény félreérthetetlen befejezésével indokolható. Liszt Mefiszto-keringôjét már korábban is hallottuk zongoravirtuózok szörnyűségként ható elôadásában és szívesen bevalljuk, hogy ebben a pikáns hangszerelésben hasonlíthatatlanul jobban hangzik.
Amíg ugyanis az impotens szerelmi ôrjöngés zongorakivonatban még csak nem is szórakoztató, addig itt a zenekarban lassanként legalábbis szaarvakat, lófarkot és lópatát növeszt. Ez nagyon mulatságos, mert egyidejűleg sok Meyerbeerre, Berliozra, Melndelssohnra és Weberre utaló remineszcencia serkenti kellemesen a hallgató emlékezôtehetségét.

(Ormay Imre: Megbukott zenekritikák Második, bôvített kiadás, Zeneműkiadó Budapest1963)