|
Ken Ludwig: VEGYES-PÁROS
komédia két részben 
 Ha másképpen nem, hát - ha jól emlékszem - Hofi Géza emlékezetes történetéből tudjuk, hogy amikor Szendrő Józseftől igazgató korában megkérdezték, milyen a kapcsolat a társulat tagjai között (ún. szocialista "lekáderezés" során), azt válaszolta, hogy "a lehető legjobb: nálunk már mindenki mindenkivel..." Mivel a történet igaz, a következő lépésben több logikai választás is kínálja magát: csak ott és csak akkor volt ez igaz, mindenhol máshol is, csak néhány helyen és némi túlzással, esetleg egyáltalán nem igaz a megállapítás a humoráról ismert direktor részéről.  Maradjunk a színháznál csak mint nézők és e témában Cyrano de Bergerac Orrmonológját citálva alkalmazzuk azt a mai bemutatóra: "…magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el!" És hallgassanak a továbbiakban a sokszoros "párképzés" analógiáit keresők: csak a darab helyzet- és jellemkomikumon alapuló, nevettető jelenetei és azok sikeressége képezze a darabot megtekintők véleményének alapját!  Némi túlzás lenne Ken Ludvig: Vegyes páros című komédiájában az eszmei mondanivalókat hajszolni, mint ahogyan egy komédia is a néző rekeszizmait van hivatva próbára tenni, ennek megfelelően mondjuk jónak az előadást vagy sem. Ezen gondolatok eredőjeként nézve a Soproni Petőfi Színház ez évadbeli első előadását, az siker a javából. Jó érzés kimondani: méltán közönségsiker. Egy jó darab jó színrevitelét láthatja a néző, aki erre az előadásra beül, s bármily mogorva légyen is, néhányszor biztosan rázkódni fog a nevetéstől. Nem új a gondolat, nem újak a szituációk, de mindenképpen új a felállás, és ez tulajdonképpen a siker záloga is egyben.  Az eddigi előadásokat - legalábbis a kritikaíró szemével nézve - többnyire egy-egy színész vitte a vállán, egyszemély-függő előadások voltak. A jelen szituáció azonban Mikó István nagyszerű képességei mellett egy másik főszereplő hiteles alakítását is megkívánta. Straub Dezső tenor-párba állítása telitalálat. Dupla annyi poén robban és a kettős láthatóan minden vetélkedés nélkül, élvezve a helyzet adta lehetőségeket, "tobzódik" szerepében, segíti a többieket és játszik adott esetben akár a mellékszereplők alá, önzetlenül, példamutatóan. Csak az igazi tehetség engedhet meg magának ilyen "luxust"!  Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül a többi szereplő kedves alakítását sem. Benkő Péter eddigi legjobbját nyújtja a direktor szerepében. A hosszú és gyors párbeszédek is gördülékenyen futnak, kicsit túlzó mozgásai kedves színfoltként egészítik ki a történetet.  Urbán Andrea szerepe nem kimondottan komikus szerep, de hitelesen alakítja a "mindenre kész" szopránt, aki a maga módján "egyengeti" karrierjét. Jól idomul a jelenetsorok pergő ritmusához és egészíti ki a színész-jellemképeket.  Rátonyi Hajni ismét remekel. Amikor színpadon van, lehetetlen rá nem figyelni. Most már több szerepében is megcsodálhattuk azt az egyéniségformáló, a szerepet jellemző mondatot, melyet megunhatatlanul és fantasztikus robbanékonysággal, temperamentummal többször is ismétel. Remek karakteralakítás, komoly mozgáskultúra!  Rácz Brigitta kedves meglepetés ebben a darabban. Én a helyében már megúntam volna régen, ha olyan primitív embereket kellene alakítanom, mint ő teszi évadról évadra. Ebben a szerepében azonban talált egy másik lehetséges megoldást és a nagyon egyszerű jellemű lány szerepében valami megmozdult. Érezhetően nem mennyiségi, de minőségi eszközökkel nyúlt a figurához, és partnerével egy, az eddigiekhez képest visszafogottabb, érettebb alakítást produkált.  Szabó Anikó már az előző évadban is bebizonyította, hogy Mikó István partnereként kedves, és humoros, igazi jellemeket képes a főszereplő árnyékából kilépve produkálni. Most sincs másként: a temperamentumos olasz feleség minden lehetőségét bemutatja, és színpadi alakítása hitelessé teszi az olasz Macho megszelídítését (ha ez csak ideig-óráig sikerül is).  Győri Péter érett jellemszínészként egy "meleg" londínert alakít. Szerepének és neki is "jól áll" a harsányság, az óriási mozgások, és úgy látszik, a rendező "engedte el" néhány mozzanatban kicsit tovább is, ami csak előrelendíti az előadást. A rendező szerepét egy jól sikerült előadásban nehéz megítélni, hiszen a babér a színészeké, a teher pedig a rendezőé. Az azonban mindenképpen jelzi a darabot és az előadást átfogni képes szemléletét, tehetségét, hogy egyenletesen "magas hőfokon" képes tartani az eseményeket: nincs sehol egy lyuk, egy botlás; folyamatosan, energikusan követik egymást a jelenetek. A díszlet, mely egyetlen szállodai lakosztály két szobája, jól funkcionál. Egyetlen lapsus található az előadásban: amikor az ál-tenor a fürdőszobából civilben jön ki, utána anélkül lesz ismét ál-Othelló, hogy ismét oda bemenne. A jelmeztervező hálás, scenárió-adta lehetőségeit kihasználja Kemenes Fanny, és a jelmezek nagyon jó állapotúak, ami ismét csak az adott keret határain belül szemlélve, jó érzést kelthet a nézőben.  Befejezésül ismét egy gondolat: röstellem, hogy pontosan nem tudom idézni, pedig írója és a mondanivaló megérdemelné. Agathe Christie-ről van szó, akinek egy regénye végén főhősnője feleli az ominózus mondatot.A kérdésre, miszerint hogyan tudta megtalálni a gyilkost, így válaszol: "Mert egy tenor mindenre képes!". A mai este után maradjunk mi is annyiban: és mi van akkor, ha két tenor van a színpadon? Az eredmény önmagáért beszél. Őszintén gratulálok! - DI - |